Közkívánatra fényképes beszámoló – képminőségért elnézést, telefon volt csak nálam.

Vasárnap reggel Barnival felpattantunk a bicajra és elmentünk az óvodába. Mérsékelt, de pozitív lelkesedéssel indultunk neki. Bicajjal kevesebb, mint 10 perc az út, így korán odaértünk – de nem baj, legalább volt időm elintézni a pénzügyeket és átvenni az egyenruhacsomagot. L-es csomagot adtak – hozzánmértem Barnihoz a pólót, nagynak tűnt, de mondták, inkább legyen nagyobb, hogy tovább jó legyen, így annyiban hagytam.

Fél kilencre felmentünk a pingvinek termébe (2A terem, a másik két csoport amúgy a koalák és a kiskutyák) ahol már voltak páran. A terem előtt kis szekrények – ahol már ott volt Barni kis pingvines matricája is – ide kerül a táska és a váltócipő. Utóbbit már hoztunk is, így használatba is vettük. Bementünk, ahol már voltak páran – Barni egyből bevetette magát a kiskonyhába és főzésbe kezdett.

Aztán egyre többen lettünk és a kis asztalokhoz kellett ülni. Kaptunk egy papírt kivágandó dolgokkal (vonalzó, könyv, olló, mágnes, srb.) amiket ragasztóval kellett beragasztani egy kistáskába. Barni idegenkedve nyúlt az ollóhoz, hiszen még ilyet nem csinált – nem is nagyon ment neki. A legtöbb gyerkőc gond nélkül vágott – én nem tudom hol és mikor tanulhatták meg, talán itt nem szokás elrakni az ollót a gyerekek elől :-O. Vagy csak ennyit számt a pár hónap korelőny? (Barni az egyik legfiatalabb a csoportban) Nem tudom. Így mindenesetre abban maradtunk, hogy én vágok ő pedig ragaszt. Így is nagyon élvezte.

Nem én voltam az egyetlen apuka – Atharv, az indiai fiú is apukájával jött (ő is eléggé meg volt szeppenve), többen jöttek apuval-anyuval, illetve a japán kislány Kokomi egyenesen ateljes pereputtyal – apa, anya, és a két bátyus – érkezett. A legcukibb azonban mégis az a kínai kisfiú volt, akit a kb. 5 éves nővére bíztatgatott, hogy ne legyen szomorú, jó dolog az ovi, az elején ő is hamar megszerette. Rengeteg a vegyes gyerkőc amúgy – a francia nemzetiségű Gabriel is kínai például, hiába nincs kínai neve egyáltalán – igaz, a haja olyan szőke, mint Barninak.

Mire elkészültünk, “circle time” volt, azaz a székeket felmarkolva előre kellett ülni a táblához. A székcipelést örömmel végezte Barni, aztán mivel még többen nem készültek el, várni kellett – Barni kérdőn nézett rám, hogy most mi lesz (de mint látható nem ő volt az egyetlen).

Kérdeztem tőle, mi a baj, mire azt mondta: “Apa, de itt sok a gyerek!”

Utána Hanna óvónéni a táblához ment és elkezdett énekelni a színekről – persze angolul.

Barni egy szót sem értett az egészből, amivel kisebbségbe került a csoportban – a csoport harmada már most anyanyelvi szinten beszél angolul, másik harmada úgy-ahogy, a maradék harmad nem érti (főként a japánok, az indiai kisfiú, pár kínai és Barni). Éneklés közben Barni egy idő után néha odafordult hozzám és megkérdezte: “Apa, most már felállhatok?” “Apa, most már elmehetek?” De azért egész tisztességesen bírta – egy darabig.

Én szépen hátrébb vonultam, hogy ne legyek Barni látóterében, szokja picit az óvónéniket – ezt is bírta egy darabig, majd egyre többet ásítozott, később egyszer hátraszökött hozzám, aztán még egyszer, aztán harmadszor már nem jött, csak sírva fakadt az első sor közepén. Hátramentünk beszélgetni és játszani picit, majd újult motivációval visszamentünk – érdeklődve nézte Barni és minden más gyerek, ahogy Hanna összefestékezi a kezeit és rányomja egy vászontáskára – nagyon tetszett neki, mondta, hogy “Piros lett a keze!” Utána kezdődött a “snack time”, azaz a nasi.

Visszatoltuk a székeket és mindenki kapott tejet/vizet és kekszet. Barni mondta, hogy ő nem éhes, és ki szeretne menni játszani az udvarra. Mondtam neki, hogy mindenképp kimegyünk majd, de most itt kell lennie a többiekkel. Nasi után megint circle time volt – minden gyerkőc sorban az anyukájával/apukájával kiment a táblához, összefestékezték a kezüket és rányomták egy-egy vászontáskára amit haza lehetett vinni. Volt aki lelkesen ugrándozott közben, volt aki repetázni akart, volt aki semleges beletörődéssel tűrte, ahogy lenyomatot csinálnak a kezéről – és volt egyetlen fiú, aki nem hagyta, hogy összefessék a kezét, és így az ő táskájára az apukája kéznyoma került. Na vajon ki volt az? L

A kézfestést kisebb sírás követte, aminek a játékkonyhában tudtunk szerencsére pillanatok alatt végett vetni. Utána Jessie óvónéni vette át a stafétát, és váltottunk kínai nyelvre egy darabig – sorban kijöttek a gyerekek a táblához, bemutatkoztak a többieknek, megmutatták hol van apukájuk és anyukájuk és elmondták mit szeretnek a legjobban csinálni. Barni nem akart odamenni (mások sem) én meg nem erőltettem, gondoltam szokja inkább a helyet – így mi inkább játszottunk tovább, ebből a körből kimaradtunk. A legemléketesebbek itt az ikrek voltak, akik persze együtt mentek ki (amúgy anyukájukkal és az Ayival jöttek), és mint elmondták, a legjobban sikítozni szeretnek – amit praktikusan be is mutattak egy fülszaggató kánon-sikoltozásban jó fél percen keresztül… Már fáradtak a gyerekek, többen nyafogtak vagy bújtak nagyon a szülőkhöz, és persze volt egy hisztériás rohamot kapott kínai kislány is, Az egyik japán, Suoma pedig kicsit határozottan tolta arrébb a konyhából Atharv-ot, az indiai fiút, aki erre persze szintén sírni kezdett. Barnabást nem érte ilyen atrocitás, mert tisztes – de biztos – távolságot tartott mindenki mástól.

Aztán végre köveetkezett amire Barni várt – gyors cleanup, azaz rendrakás után mindenki kiment az udvarra játszani – ráadásul nem közösen, hanem akivel épp kedve támadt. Fél óra önfeledt játék következett, gurigattunk és borítottunk hordókat, dobáltunk labdát a dombról, átmásztunk az akadálypályán és homokoztunk. A medencét és pár más dolgot nem próbáltuk ki egyelőre, de így is alig lehetett berángatni Barnit fél tizenkettőkor.

Kézmosás, pisi, aztán ebéd előtt még volt egy feladat miközben az Ayi tálalt: a poharak kiosztása! Van egy vízadagoló állomás, a két oldalán kampók számokkal ahova mindenki a poharát akasztja. Barni a 21-es számot kapta, és boldogoan ismételgette, hogy ershiyi – azaz 21, amivel egyből belopta magát pár kínai anyuka szívébe. Barni még mindig láthatóan idegenkedett az óvónéniktől (ellentétben pár –néha már-már idegesítően – lelkes kisfiúval), de úgy láttam Jessievel nyitottabb – gondolom azért mert ő többször beszél kínaiul és érti amit mond, míg az angolból egy kukkot sem. Persze ez sokáig nem fog tartani, mindkét nyelv ragadni fog rá, de azért örülök, hogy nagyrészt a kínai napokon megyünk majd.

Utána ebédeltünk, a menü kukoricaleves, rizs, ananászos husi, alma és paradicsomos tojás volt. Ki találja ki, mit evett Barni? – Igen, rizst tojással, előbbiből még repetázott is – pedig úgy álltunk hozzá az elején, hogy “Apa, nem vagyok éhes”. J

Az ebéd közepénél volt egy kis nyafi, hogy üljek mellé, de kategorikusan elutasítottam a kérést. Feltalálta magát, és elkezdett kanállal vizet “enni” és az istennek nem akarta abbahagyni. Hagytam.

Ebéd után már nem maradt sok tennivaló a kéznyomos táskák kiosztása, kis játék ki-ki amit akart. Én kimentem a szekrényekhez pakoászni picit míg Barni játszott,két percent belül meghallottam a félreismerhetetlen sírását – azt hitte hazamentem. Megbeszéltül, hogy erről most szó sincs, de legközelebb mikor jövünk nem fogok itt maradni.

Aztán dél körül elkezdtek hazaszállingózni a gyerekek. Mi is megbeszéltünk még minden megbeszélnivalót – Barni már az első héten is szerda-csütörtök-péntek fog menni, aztán megölteltük Hanna nénit (nem Barni akarta mondjuk J), meg elköszöntünk Jessie-től és hazaindultunk – bár ha Barnin múlik még maradunk a kertben játszani.

Még haza se értünk, már félúton mondta Barni, hogy szeretne visszamenni az oviba játszani – szóval azért szerintem nagy baj nem lesz, csak a sok gyereket kell megszoknia meg persze az új embereket. Délután is többször emlegette, hogy megy majd megint oviba, meg hogy jó volt az oviban. Valószínüleg csak sok volt ez így egyszerre – a sok ismeretlen dolog, és persze az se segít, hogy szemmel láthatóan a legtöbb gyerek már járt bölcsibe vagy legalábbis rendszeresen játszócsoportba – mert sokkal jobban figyeltek az óvónénikre – Barni még a közös tapsolásban és lábdobogásban sem volt benne, teljesen hiányzott belőle a csordaszellem.

Itthon kicsomagoltam az egyenruhakészletet – a póló még rendben is van, de a hosszúnadrág talán még rám is jó lenne J Nem baj, majd felhajtjuk, és úgyis úgy nő, mint a gomba.

Délután még alvás után megrajzoltuk Barni puzzledarabját – ugyanis mindenki kapott egyet, nagy 10x10cm-es darabot, amibe be kelllet ragasztani a képét és rajzolni rá – mind kikerül majd az ajtó mellé a falra egy nagy közös képet alkotva, majd pedig elmentünk Laura szülinapjára, hogy igazán eseménydús legyen a nap.

Szóval ez volt az első nap – legközelebb szerdán megyünk és biztos nem ússzuk meg sírás nélkül, de remélem a nap –de legkésőbb a héte- végére már elmúlik a gond. Szerintem ha az érdeklődés megvan – és megvan – akkor ez csak idő kérdése.