Van itt Shanghaiban egy néha aktívabb, néha passzívabb, de a világ más országaiban levő magyar közösségekhez képest – legalábbi a mindenfelé élő ismerősök elmondása szerint –  kellemes magyar közösség. Szerepet játszik ebben a távolság, az ebből eredő egymásra utaltság, a relatív kis létszám és még sok más.

Más ország népeihez képest talán kevés a közös program, de azért szerintem panaszra sincs sok: havi egy magyarok találkozója, heti-kétheti baba-mama klub (most már több csoportban), 2-3 havonta kiscsoportos közös kirándulások, kb. félévente kolbásztöltés, a konzulátus által szervezett események, pl. kiállításmegnyitók, Petőfi szobor koszorúzása március 15-én, és a legnagyobb esemény, a februári éves farsang, stb.

Utóbbin ha jól tudom tavaly közel százan voltunk – azért ez elég szép az itt élő 150-170 főnyi létszámból. A  programok önszerveződők, a kommunikáció fő csatornája egy közös levelezőlista – aki részletesebben is érdeklődik az itteni magyar kolónia életéről, annak javaslom a néha kissé hektikusan frissülő, de mindig információdús  http://shanghai.azsia.net/ oldal meglátogatását, amit a közösség motorja, Guczó tart karban.

Sokban változott is a helyzet a korrábi állapothoz képest. (Mivel mi csak három éve élünk itt, ezért itt most sok esetben mások elmondásaira támaszkodom.) 10-15-20 éve még csak az jött Shanghaiba, akinek vagy nagyon mehetnékje volt, vagy nagyon értett Kínához, vagy idesodorta a véletlen. De lényegében mindenki saját elhatározásból és egy a mai Shanghaihoz képest teljesen más helyre jött. Maroknyi külföldi, kenyér, sajt 1-2 helyen a városban, stb.

Utána -a Kína többi részéhez képest mindig is nagyon nyitott- város elkezdett még jobbna kinyílni, jöttek a multinacionális cégek, a céges kiköldött menedszerek és persze köztük egyre több külföldi élt itt, köztük egyre több magyar. Számokat nem tudok, de azt el lehet mondani az 5-10 évvel ezelőtti időszakról, de az biztos, hogy egyre többen lettek azok, akik nem elhivatottságból jöttek Kínában, hanem mert ide “kellett” épp jönni, vagy mert épp itt volt lehetőség karriert építeni. Ugyanakkor ebben az időszakban még kb. minden magyar ismert mindenkit, ha arcról nem is feltétlenül, de névről biztosan. Ennek én a végébe pillanthattam bele egy icipicit, még a 2008-as kiutazások során – gyakorlatilag nem tudtam úgy jönni Shanghaiba, hogy ne lett volna egy közös vacsora vagy kirándulás, sokszor akár 15-20-vagy még több fővel.

Az elmúlt kb. 5 év pedig megint egész más. Többségbe kerültek azok, akik cégen keresztül jönnek, sokszor csak határozott, f ix időre (többnyire 1-3 év) és nem is gondolkoznak hosszabbításban (aztán persze a sors sokszor máshogy hozza ki a lépést). Kevesebb program, kevesebb aktivitás, kicsit nagyobb távolságtartás – de legfőbb különbség, mindig találkozni olyan nevekkel, arcokkal, akiket még sose láttál korábban. Nem panaszként mondom ezt, én is kiveszem a részem a passzivitásból, de ez mindig is így volt egy kicsit, a családosok mindig kicsit kevésbé aktívak a társasági életben – mert azért tegyük hozzá, ide a többség (az egyre növekvő egyetemisták körét leszámítva) dolgozni jön, márpedig aki idejön dolgozni az mind nagyon keményen dolgozik napi 10-12 vagy még több órát, nem csoda, ha esténként, hétvégén – akinek van- a család a prioritás. A város mérete se segít a dolgon – hiába szerveződik pl. jövő szombatra egy jónak ígérkező mikulás ünnepség a gyerekeknek, ha irányoknént két órányi utazásra van tőlünk a város másik végén – persze 1-2 alkalommal túltennénk magunkat rajta, de most pont üti az időpontot Barniék karácsonyi koncertje amit semmi pénzért nem hagynánk ki.

Azért szerencsére szó nincs egymás átveréséről, furkálódásról, “csak magyarral ne barátkozz” és hasonló sztorikról, amiket annyi más helyről hallani – csak ismételni tudom magam, a távolság és a kis létszám segít fenntartani a kölcsönös bizalmat és tiszteletet egymás iránt.

Az új arcok egyik oka a folyamatos rotálódás – itt pár “nagy öreget :)” és a Kínába beházasodottakat kivéve mindenki jön megy, nincs állandóság, akit ma megismersz, lehet egy év múlva már a világ másik végén él és sose látod többé. Ezért aztán a többség (így én is pl.) nyitottabb, mint alapesetben lenne, könnyen ismerkedik, barátkozik, tesz szívességet de igazán szoros barátságok sokkal nehezebben alakulnak ki.  (Ugyanez Barni ovijában is megfigyelhető, az elmúlt 12 hónapban a 24 fős csoportból kb. 8-10 fő cserélődött)

A másik ok pedig az, hogy nem mindenki vesz részt a közös társasági életben. Vagy nem is tud róla, vagy nem akar, vagy nem is igényli. Két példa is akadt erre a közelmúltban, amik miatt eszembe jutott, hogy megírjam ezt a bejegyzést.

1. Pár hete épp a metrón utaztunk a belvárosba, amikor egy idősebb, talán 60 év körüli őszes úr jött hozzánk, meghallva, hogy magyarul beszélünk. Mint kiderült az úr 1988-ban emigrált Ausztráliába a családjával, az elmúlt éveket pedig itt töltötte, egyetemen/középiskolában tanít. Hosszú volt a metróút, elbeszélgettünk, mesélt Ausztráliáról, a családjáról, a három gyerek a világ három sarkában él, de évente egyszer mindig találkoznak Ausztráliában, valamint arról a meglátásáról, hogy szerinte nyelvet tanulni csak úgy lehet, ha az ember legalább egy évig az adott országban él – ezért pl. ő minden gyerekét hazaküldte 1 évre Magyarországra általános iskolába tanulni – és ugyanezt teszik az unokákkal is. És biztosan igaza van, mert pár hétten később újra találkoztunk, mint kiderült, új munkahelye a Barni óvodája melletti nemzetközi középiskola, de ezúttal a legkisebb fiaval – aki ugye már nem sokat volt magyar anyanyelvi kornyezetben, de mégis nagyon, minimális akcentussal, szépen beszélt magyarul. Persze lehet azon aggodalmaskodni, hogy de hát mi lesz azzal az egy kihagyott évvel, nem megy a tanulás rovására – egyrészt szerintem minden más fronton sokkal többet lehet így tanulni, másrészt pedig ha mégis hiányozna a kihagyott ismeret (ugye a tanrend mindenhol más) hát még mindig lehet évet ismételni. De szerintem kizárt, hogy pár hét rákészüléssel ne lehetne letenni bármilyen évvégi vizsgát általános iskolában.

2. Lakott itt a lakóparkban egy barátságos amerikai fickó a kínai feleségével – már párszor beszélgettünk pár mondatot mikor épp összefutottunk, mire egyszer megkérdezte, honnan jöttünk, mert nem tud rájönni az akcentusomból. Mondtam hogy Magyarországról, átbeszéltük, hogy kb 150 magyar él Shanghaiban, mire mondta, hogy érdekes, pont tud egy szakállas fickóról aki a közelben lakik és magyar. Én meg modntam, hogy érdekes, én nem tudok róla. 🙂 Eltelt kb. másfél év, épp Barnit viszem az oviba, a lámpánál a kerszteződésnél odaszól egy szakállas fiatalabb férfi, hogy “Sziasztok, de jó magyar hangot hallani.” Sokat nem beszélgettünk, de két mondat után rájöttünk, hogy ő is ugyanabban a lakóparkban lakik mint mi, csak a hármas fázisban, valamint hogy már három és fél éve itt él. Mi pedig ugye lassan három… kicsit elcsodálkoztunk mindketten, hogy nem sikerült eddig összefutnunk, majd mindenki ment tovább a dolgára.  Tegyük azért hozzá, hogy a lakóparkunk olyan 50-60 darab, 11-30 emelet közötti épületből áll össze, emeletenként 2-3 lakás, tehát összesen olyan 2000-2500 lakás biztosan van itt – de azért akkor is furcsa, hogy nem sikerült egymásba botlanunk.  Na mindegy, szóval ilyen is van – na ez az, ami mondjuk öt évvel korábban még kb. elképzelhetetlen lett volna.