Napok óta olasz lázban égek. Kéne pizza, tészta, pesto, stb. Még jó hogy itt ez mind megoldható! 🙂 Aztán kezdődik a honvágy. Egyre erősebb. Tegnap előtt disznótoroshoz lett volna hangulatom, és azóta ha behunyom a szemem, és elalszom, folyton kajákon jár az eszem. Magyar kajákon!

Álmodok a Flórián térrel, és az ott kapható, a város legfinomabb lángosáról. (oké, lángost tudunk itt is csinálni.) Aztán ellátogatnék az Emil Cukrászdába, hogy friss eperkockával örvendeztessem meg magam. Ennék meggyet is. Természetesen itt egyáltalán nem kapni meggyet, még fagyasztva sem, sőt! A kínaiaknak konkrétan nincs saját szavuk a meggyre!!! Hát kérdem én, miféle népség az ilyen? Juhtúrót se kapni! 🙁

Tegnap fagylaltot akartam csemegeuborkával. Klassz. Fagylalt van, uborka nincs. Már van, hoztam a Metro-ból.

Aztán tegnap éjszaka volt a csúcs! Az éjszaka közepén arra ébredtem hogy már nem a Mamámnál vagyok, nem kínál brassóival (amit csak ő tud úgy elkészíteni ahogy kell! Senki más!), és nem süt a kedvemért túrófánkot, valamint a teája sincs már előttem. Borzasztó felriadni egy ilyen álomból. Jó, brassóit lehet itt is készíteni. Na de az nem olyan.

Szóval szeretnék már hazamenni, és jó sok otthoni ízzel feltankolni magam. Mert hiányzik! 🙂

Peti: Én már egy hete dokumentációkkal és szállítási határidőkkel álmodom. Felébredek és pontosan tudom melyik témát szerkesztettem épp és mit írtam bele. Gáz, főleg, hogy ez nem elszámolható munkaóra 😀

Az otthoni kajahiány ellenére (sztrapacskáááát!) azért panaszra szerintem nincs ok. Sokkal kevesebb dolog reprodukálhatatlan itt, mint amennyi otthon megoldhatatlan normális minőségű alapanyagok hiányában. Ma pl. ezt főztem ebédre (illetve a saláta Andi műve):

Most meg pácolódik a korianderpesto-s lazac a hűtőben holnapra. 🙂