Tegnap késő este hazajöttünk Shanghaiba és a repülőről leszállva megcsapott a tél szele. Ugyanis esett jó 15 fokot a hőmérséklet mialatt távol voltunk, most már tél lett. De most nem is erről lesz szó, hanem hogy felvettem a harmadik alkalmazottunkat, aki egy nagyon talpraesett és ügyes csajnak tűnik, és egész jól viselte a mai négy órás általam tartott tréninget is, annak ellenére, hogy 4 órát aludtam csak az éjjel és meglehetősen összefüggéstelenül csapongtam a témák között – csak néha homályosodott el a tekintete, ami jó jel. 🙂 Remélem beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

Két tréning között beszélgettünk, kiderült, megkérdeztem amit az interjúkon kulturált európai módjára nem tettem (holott itt abszolút nem tabutéma az interjún), azaz van-e családja, fia-lánya. Szerencsére van, így nem fenyegeti a céget az anyagi csőd 🙂

Van egy férje, és van egy Barnival egyidős fiuk. A férje itt él Shanghaiban, a gyerkőc fél éves kora óta innen 1000km-re a nagyszülőkkel. Félévente talákoznak kb., amúgy telefonon tartják a kapcsolatot. A nagyszülők ugyanis nem szívesen költöznének be a vidéki kisvárosból Shanghaiba, hiába lenne rá mód és lehetőség. Nekik ott jó. A gyereknek meg ott a helye ahol többet tudnak vele foglalkozni, a nagyszülőkkel pedig nem vitázunk.  Jövő tavasszal költözik csak vissza a szüleihez a gyerkőc, amikor elkezd óvodába várni.

És tudom, hogy ez itt teljesen tipikus és megszokott eljárás, de azért akkor is, picit leesett az állam… Főleg, hogy jelen esetben most nem az anyagi helyzet miatt kényszerültek ebbe a megoldásba (mindketten relatív jól kereső diplomások), hanem saját elhatározásból döntöttek így.

Persze lehet, hogy a törzskommentelő nagyik bírnák a helyzetet… én elképzelni sem tudom.