Barni szegény eléggé kizökken a napi rutinjából, már napok óta nehezen aludt el – úgy döntöttünk, hogy akkor már kicsit kitoljuk az alvásidőt, mintegy szoktatva az otthoni időzónához – este f10 körül raktuk le mostanában aludni.

Sajnos ettől függetlenül nem nagyon akaródzott neki később kelni, így eléggé fáradt lett mára. Erre rájött még a hajnali 5 órás kelés tegnap az utazás miatt, nem csoda, hogy tegnap este 7-kor bedőlt az ágyba és egyhuzamban lenyomott 13 óra alvást. És még ez se volt elég, hazafele a vizsgálatról a metrón teljesen beájult.

Itthon a gyors ebéd után fél kettőkor megint leraktuk aludni – nem kellett altatni, majd ötkor alig bírt kimászni az ágyból – de nem akartuk, hogy tovább aludjon, mert akkor nem tud majd aludni este, holnap a kirándulás alatt meg azért nem bánnánk, ha ébren lenne.

És így is lett, alig akart elaludni este kilenckor, be kellett másznom mellé az ágyba, hogy ne akarjon folyton kijönni. Persze ettől még szintén nem nagyon akart elaludni, ezért úgy csináltam, mintha aludnék, hátha jó példát vesz rólam.

Azt vettem észre, hogy magában beszél és játszik. A “hüvelykujjam almafa” című mondókát próbálta összerkani, de sehogy sem akartak sorba rendeződni az ujjak a versikében. Hol a középsővel kezdte, hol a mutatóval és utána rögtön a pici jött, de egy mindig biztosan benne volt: a pocisimogatás, merthogy ugye “megfájdult a hasa tőle”.

Aztán egy idő után -félig nyitott szemmel- azt látom, hogy sorban megy végig az ujjain a mutatóval kezdve, és ezt mondja szépen ujjanként:

“Fánkot” (fánk)
“Palili” (palacsinta)
“Túludi” (túrórudi)
“Pici mege” (icipici mind megette)
“Mefá poc” (megfájdult a pocakja)

Cukimanó. 🙂 De még most sem alszik ám és mindjárt 11 óra, szóval megyünk be is bújunk mellé. Jóéjt!