Nem túl nyugodtan indultam neki Daniékkal a kirándulásnak így, hogy Ricsi beteg, de gondoltam nem lesz rosszabb a helyzet meg szerettem volna Daniékat elvinni vidékre mindenképp. Rendben megérkeztünk Moganshanra, majd egy fantasztikus vacsora és egy kellemes alvás után beszéltem Andival és foglaltam neki és Ricsinek egy időpontot a kórházba. Délelőtt sétálgattunk az erdőben, amikor Andi hívott, hogy most küldték tovább röntgenre mert tüdőgyuszi-gyanú van. Innentől jelentősen gondterheltebben sétálgattam tovább szigorúan térerővel ellátott helyeken (bejártuk a falut). Biztos volt, hogy ha komolyabb gond van egyből indulok haza. 11:15-kor hívott Andi, hogy tényleg tüdőgyulladás. Gyorsan visszaszaladtam a szállásra, szóltam Lanyingnek aki intézett nekem egy minibuszt (ami 10 percen belül oda is ért) + csináltak nekem szendvicset (cukik), összepakoltam villámgyorsan és tartottam egy gyors eligazítást Daniéknak, hogy ne legyenek annyira elveszve – némileg joggal ijedtek meg, hogy 4 nap kínai tartózkodás után itt maradnak vidéken egyedül. Utána bepattantam a minibuszba és 11:40-kor már úton is voltam hazafelé… hogy hogyan jutok haza, az még kérdéses volt…

Ugyanis október harmadika még javában a nagy nemzeti ünnep része. Némi háttér: Kína két nagy ünnepe a holdújév január/februárban és a nemzeti hét október 1. hetén. Mindkettő legalább egy hétig tart, és hihetetlen mennyiségű utazással jár – míg a holdújév alatt mindenki a többség a családjához  utazik (több millió vendégmunkásról van szó), addig az októberi ünnep alatt mindenki (megintcsak sok-sok millió  ember) felcsap turistának. Valahogy úgy kell elképzelni, mintha otthon az ország kétharmada egyszerre menne szabadságra, szigorúan az országhatáron belül.

Kína nagyobb de több az ember is, így például október harmadikán, nagyjából pont akkortájt amikor én elindultam hazafelé a Nagy Fal Badalingnél így nézett ki:

És nem csak a Nagy Fal – hanem minden hely ahol bármi látványosság van – a tiltott városban például 180000 látogató volt naponta a héten – de ugyanilyen Hangzhou és Shanghai is, előbbiben nem nagyon láttuk a tavat a hömpölygő emberfolyamtól  – de attól persze még nagyon élveztük a tó körbebicajozását a háromszemélyes tandemünkkel 🙂

Nos, addig biztos volt, hogy a minibusz elvisz Wukangig a buszpályaudvarra – oda is értem negyed egyre. A célom a péntek du 1 órás buszjegyem becserélése volt egy aznapira ugyanakkor. A valós helyzet az volt, hogy nemhogy az egy órás, de az aznapi összes Shanghaiba menő buszra elfogyott már a jegy. Jobb híján így hát Hangzhouba kértem jegyet – mert ugye onnan fél órás gyakorissággal mennek a vonatok Shanghaiba. Szerencsére ide volt jegy, negyed kettőre. Pont 5 perccel késtem le az előző buszt amin még lett volna pár hely.

Nem baj, vártam. Gondolkoztam elmegyek a közeli körforgalomra ahol a múltkor láttam a jegyüzéreket, de kiderült ez nincs is olyan közel, kb. fél óra séta – így inkább hagytam, mert a már megvásárolt Hangzhou-ba szóló jegyemet nem akartam lekésni. Persze mikor indul késéssel a busz ha nem pont ma – negyed kettő helyett 13:35-kor  indultam neki a Hangzhouba vezető egy órás útnak.  14:30-re ott is voltam, körülnéztem, hátha van a buszpályaudvaron vonatjegy árusítás, mert tudtam a pályaudvar nem lesz egyszerű menet – de nem volt.

Taxiba be (volt, mázli), irány a pályaudvar. Szerencsére ezzel nem volt gond, alig volt dugó, pontban háromra már oda is értem. Átverekedtem magam a tömegen, be a jegypénztárba, ahol ez fogadott:

Mind a 22 pénztár + az információs ablakok nyitva, mindegyik előtt faltól-falig sor – kb. 25 ember soronként. A többség ráadásul nem egyszerű jegyeket akar venni, mint én – hiszen arra ott vannak az automaták – ami viszont csak kínai személyi igazolvánnyal működik. (a jegyüzérek visszaszorítása miatt kb. egy éve csak igazolvánnyal lehet jegyet venni, az  automaták csak a kínai személyit kezelik, így a külföldieknek marad a sorbanállás…)

Hát ez van, beálltam a sorba és vártam… Közben a feünk fölött levő információs táblán mutatták melyik vonatra mennyi hely van még – de csak a következő három napra, aznapra nem… Mit volt mit tenni, vártam…

15:35-kor sorra kerültem, kértem jegyet a lehető legkorábbi vonatra Shanghaiba – mutatták a képernyőn, hogy a következő két órában már egyikre sincs jegy. Ejj. (de legalább hazajutok még aznap… Megkérdeztem mi a helyzet az első osztállyal – és hatalmas mázlim volt, mert a következő négy órás vonatra még volt 2, azaz kettő darab jegy. Azaz pár másodperc múlva már csak egy, mert az egyikre lecsaptam. 🙂

Így aztán pont annyi időm maradt, hogy átsétáltam a csomagellenőrzésen, elsétáltam a kapuhoz, és gyakorlatilag már szállhattam is fel a vonatra haza… pár száz másik emberrel együtt.

Az első osztály nem olyan nagy szám amúgy – van lábtartó, szélesebbek az ülések és hosszabb utakon jár ingyen ebéd. Ellenben a business osztály nem rossz, a teljesen fekvő helyzetbe forgatható bőrülésekkel, ingyen internettel és hasonlókkal. Persze ennek ára is van: egy Shanghai-Peking vonalon a másodosztályú jegy 555 yuan, első osztályon 935, business osztályon már 1780. Van még ennél is feljebb – minden vonaton van 2-4 panoráma ülés közvetlenül a vonat orrában a vezető mögött egy üvegfallal elválasztva:

Na de vissza az én szotirmhoz, innen már nem volt gond – mivel a minden óra egészkor induló vonatok nem állnak meg csak a két végállomáson, így a 170km távot a szokásos 48 perc alatt teszi meg. Ezután már csak egy hasonló időtartamú metrózás várt rám meg némi séta – így hat után pár perccel már haza is értem. Végülis ha lett volna jegy a buszra, akkor is csak egy órával hamarabb érek haza – de úgy azért jóval egyszerűbb lett volna – így meg legalább kalandosabb. Azért jól elfáradtam mire hazaértem.

A taunlság másoknak csak annyi, hogy egyrészt, ha el tudod kerülni, ne turistáskodj a nagy kínai ünnepek alatt – vagy legalábbis csak olyan helyre, ahova nem nagyon megy senki. Ha pedig mégis akkor mennél, akkor minden egyes lépés legyen előre megtervezve, jegyek bevásárolva és lehetőség szerint ne változtass rajtuk.