No szóval… azt terveztük, hogy ovi után bemegyünk a városba a muszlim piacra. Egész nap elég nyűgösek voltunk a meleg miatt (35 fok), de ez az oviba indulás előtt tetőzött – ugyanekkor kezdett el csöpögni az eső, kicsit össze is vesztünk Andival, késésben is voltunk, szóval szaladtunk az oviba, hogy időben odaérjünk és ne ázzunk meg. Rövid délutáni zivatart mondtak.

Mire beértünk az oviba, már a korábbi képeken bemutatott mértékben esett – szerencsére készültünk két esernyővel, esővédővel a babakocsira és egy esőkabáttal Barninak. Úgy döntöttünk. várunk egy kicsit az oviban amíg csillapodik az eső – ha meg fél órán át se akar csillapodni, akkor hazamegyünk. Játék volt, gyerekek voltak, jól elvoltunk.

Közben hazamentek az ovibuszok, a biztonsági őrök nagy napernyőkkel fedezték a manókat az eső elől. Időközben lehűlt a levegő, na persze nem nagyon, olyan 28-30 fok volt, és hasonló hőmérsékletű eső – de olyan mennyiségben, amitől ernyő nélkül kb. 10 másodperc alatt bőrig ázol.

És csak esett és esett és esett…

…mi meg vártunk az ovi előcsanokában, de nem akart elállni. Aztán mikor már egy órája vártunk (és Ricsi kezdett túlpörögni) kezdtük megunni a dolgot. Barnival próbaképp kimentem az ajtó előtti fedett részte de nyüszített rendesen, ahogy a szél befújta az esőt a tető alá…

Aztán végül úgy döntöttünk, lesz ami lesz, hazamegyünk. Az oviudvaron jó 2-3 cm magasan állt a víz, szakadt ugyan de nem tűnt olyan vészesnek…

Egy fenét nem… mire 10 méterrel arrébb jutottunk a bejáratig, két dolog történt: Egyrészt Andi eddigre már becsukta az esernyőt, mert kb. semmit nem ért, oldalról fújta a vizet a szél + fontosabb volt Ricsit védeni, az esővédő csak előlről+oldalról véd a babakocsin, felül csak vászon van. Másrészt a kijáratnál az út teljes szélességében utunkat állta egy tócsa. Ilyen, látszólag nem is olyan vészes (azért az autó hátsó kerekét érdemes megnézni :))

 

Na szóval ilyen volt a “nem annyira vészes” helyzet. De persze ez még semmi…

A nyüszítő Barnit felkaptam az ölembe, ő fogta az esernyőt, mire megszólat, hogy “Apa, így már szeretem az esőt!” Így mentünk tovább, Andi – immár bugyiig vizesen tolta a kocsiban gubbasztó Ricsit a kocsira akasztva Barni ágyneműjével (mert mikor máskor kapnánk meg mosásra…), én meg Barnival ölemben és táskával a hátamon mögötte. Így mentünk az ovit körülvevő lakóparkból kifelé… egészen az első kanyarig, ahol kicsit lejtett az út.

Itt ismét egy tócsa következett, teljes szélességben – azonban ez már jó tizenöt centi mély volt. Egy eresz alatt tanácskoztunk, végül cseréltünk, Andi vitte Barnit, én pedig az felkaptam és karban vittem Ricsit babakocsistul – hiszen ha tolom, beleért volna a feneke a vízbe…

Itt még azt hittük ez csak egy egyszeri akadály volt a mélyebb út miatt… Hát nem. Az utcára kiérve röhögőgörcsöt kaptunk: olyan magasan állt a víz, hogy az nem is volt kérdés, hogy a járda magasságáig ellepte az úttestet – még a járdán is jó 10-15 centis víz hömpölygött amíg a szem ellátott – az úttesten meg jó 25-30cm. Amikor jött egy-egy autó, akkor pedig a hullámok csapkodtak a járdán – a következő képen nagyjából látszik, hogy a járdán is hömpölyög a víz és még a járdát a fű felé szegélyező 8-10 centis szegélyen is átcsapnak a hullámok.  Úgy látszik a csatornarendszer már felmondta a szolgálatot, és csak esett és esett…

Mit volt mit tenni, mentünk tovább az eddigi rendszerben, Andi ölében Barni – illetve ahol Barninak max a térdéig ért a vít, ott sétált – én meg cipeltem Ricsit babakocsistul, közben persze mindenünkből csavarni lehetett a vizet

A főút kereszteződésénél észbe kaptunk és gyorsan elraktuk a fényképezőgépet és pénztárcár jobban esővédett helyre. A telefonommal még próbáltam fényképezgetni, amíg birt az akku – de sajnos a képek nagyobb részét nem mentette el 🙁 Ricsi eddigre megunta a dolgot és elaludt a kocsiban, így cipeltem tovább… 🙂

A kereszteződés után van egy építkezés, és ehhez egy kocsibejáró. Ez volt a legdurvább, itt Andinak is térdig ért a víz. Itt még átcipeltük a fiúkat, majd innentől hazáig már tudtak jönni a lábukon/keréken. Az lakóparkunk felé fordulva még szembesültünk az esővel, mert innetől nem oldalról, hanem az arcunkba esett – de már nem érdekelt.

Igazság szerint jólesett az egész, végigröhögtük az utat – de csak azért, mert tudtuk, hogy haza megyünk, közel vagyunk és otthon vár a fürdőkád… 🙂

Slusszpoénként természetesen amint a ház elé értünk, elkezdett csillapodni az eső, mire felértünk a lakásba, el is állt. 🙂

Ledobáltuk a csuromvíz ruhékat, kiöntöttük a táskákból a vizet, kitettük száradni a pénzmosás eredményét és mentünk a kádba…

Délután persze újra rákezdett – mint kiderült teljesen meghalt a város közlekedése, mert a folyó alatti alagutakat lezárták beázás miatt – híd meg ugye csak három van, az nem sok.  metró se járt rendesen a folyó alatt, ilyenkor taxit fogni meg halott ügy… még a mi utcánkban is dugó volt, pedig az nagy szó!

Azért este még elmentünk egy japán étterembe, de erről is majd Andi ír. 🙂 És ez csak egy sima eső volt, még csak nem is tájfun… 🙂 Otthon a hideg esővel nem esett volna ennyire jól, az biztos! A képek sajnos nem adják vissza az élményt és a víz mennyiségét.