Ma Apa-fiú délutánt tartottunk. Amíg a fiúk aludtak én gyorsan kibicajoztam a tengerpartra meg vissza, pont hazaértem mire felkeltek. Egy gyors uzsonna után pedig elidnultam Barnival és Ricsivel nyakunkba venni a várost. Anyát otthon hagytuk, hogy különböző zöldségeket kenhessen nyugalomban az arcára.

Barni hetek óta a tengerpartra vágyik, nem az ittenire, hanem a homokos partosra. Sajnos ez messze van. Így jobb híján a folyópart felé vettük az irányt. Felpattantunk a 792-es buszra, ami 4 megálló után kvázi magánjáratként üzemelt, mert rajtunk kívül nem ült rajta más. Élvezettel hallgattuk (nem) a tévében szóló nemzeti érzelmű dalokat, nagy a készülődés a kedden kezdődő ünnepekre. Idén 64 éves a Kínai Népköztársaság.

A parti sétányra megérkezve gondolkoztunk egy oda-vissza kompozáson a túlpartra, de végül elvetettük a dolgot mert elég borús volt az idő, féltem hogy hamarosan esni kezd. És milyen jól tettük! A partra leérve ugyanis – ahol általában sosincs senki- nagy meglepetésünkre nagy sokaságot és sátrakat találtunk.

Sátrak alatt buddhista szerzetesek kántáltak és sokan imádkoztak vagy énekeltek velük. Nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot. Szerencsére pont jókor érkeztünk, pár perccel később a sátrak alól nagy, fedett műanyagládákat kezdtek a korlát mellé cipelni végig a parton. Pár ládáról leszedték a tetőt, közelebbről megnézve  kiderült, hogy dugig vannak tömve halakkal. Az egyikben kicsi angolnák, a másikban harcsák, és még több másféle, a helyi folyókban honos hal.

Minden ládához odaállt egy-két önkéntes műanyag tálakkal – innen már elég egyértelmű volt, hogy nem össznépi halászlé parti lesz, hanem a halakat a folyóba fogják dobni. Persze a halak erről nem tudtak, a dobozban meg nem érezték annyira jól magukat (kb. úgy voltak bezsúfolva, mint a Shanghai-i metrón az emberek csúcsidőben), így amelyikük tudott, kiugrott a földre. Persze mindezt Barni nagy örömére akik nagyokat nevettek a fickándozó halakon.

Úgy látszik még nem lehetett bedobni őket, mert ügyesen vagy kevésbé ügyesen visszatuszkolták a halakat a dobozokba.

Aztán pontban négy órakor előkerültek a műanyag tálak és a halak egyenként beköltöztek a Huangpu folyóba. Szép gesztus, remélem a halak viszonylag sokáig túlélik a koszos vizet, a hajókat és a horgászokat. Arra még némi kutakodás után sem jöttem rá, hogy ez vajon egy bevett buddhista szokás-e, vagy csak egy egyszeri alkalom. Mindenesetre jó volt látni, hogy vannak olyanok itt is, akik tesznek a környezetükért.

Mi mentünk tovább az élménnyel gazdagodva, láttunk egy nagy óceánjárú hajót a nemzetközi kikötőben a túlparton:

Barni nagy örömére homokot is találtunk egy kicsit, egyből fel is száguldott bicajjal a tetejére, majd okoskodva közölte, hogy “Ennek nem lesz jó vége”.

Nem lett volna amúgy komolyabb baj vele, de a félelmem beigazolódott és elkezdett esni az eső, így a TV torony felé vettük az irányt, és pár perccel később már a buszon ültünk hazafele.

Rövid, de kellemes délután volt új élményekkel – biztosan megyünk még fiús programra biztosan az ünnepek alatt.