Erősen hanyagolva lett a blog a Magyarországon töltött idő alatt de ennek most többszörös oka volt. A szokásos – és alapból nem kicsit kevés – család, barátok, munka hármason kívül bevállaltunk egy lakásfelújítást is – illetve annak az elindítását, ami szinte egy költözéssel egyenértékű munkával járt. Hosszas mérlegelés után döntöttünk végül az adásvétel helyett a felújítás mellett – erről talán majd még írok később, mert van némi vetülete a külföldön éléssel kapcsolatban is.

Na de tegnap végül visszajöttünk, júliusig maradunk is utána pedig ismét egy hazalátogatás  következik, ráadásul a szokásosnál hosszabb időtartamban. Szóval remélhetőleg legalább júliusig ismét rendszeresek lesznek a bejegyzések – most például röviden az utunkról.

Budapest – Frankfurt – Shanghai volt az útvonal, 14:20-kor szállt fel a gép Budapestről, ahhoz képest, hogy reggel még két bőrönd nem volt bepakolva és jópár bútort még el kellett logisztikázni, egész simán ment. Frankfurtban lett volna másfél óránk átszállni – gyakorlatban mínusz 20 perc, mert sokáig nem kapott parkolóhelyet a gép. így ez pont elég volt egy kényelmes átsétáláshoz, már szállhattunk is be.

 

Airbus A380, még sose utaztam vele, hatalmas nagy (ezt főleg akkor tudtam lemérni mikor Ricsi megszökött egy másik gyerekkel a folyosón én meg csak rohantam utánuk és sose lett vége a folyosónak. Felszálláskor mintha nem is repülőben ülnél, nagy szellős terek, egész kellemes – de azért csak egy repülő ahol nekünk ezúttal 11 órát kellett eltölteni.  Babakosaras helyünk volt, egymás mellett három + a kosár Ricsinek – ennek a hátránya csak annyi, hogy első sor lévén a karfákat nem lehet ledönteni, Barni pedig úgy szokott aludni – áthidaltuk a problémát és a lábunknál a földön ágyaztunk meg neki – aminek 6 órányi zavartalan alvás lett a vége részéről, bár az elején panaszkodott rendesen, hogy ő kár, hogy már nem két éves, mert szeretne inkább a kosárban aludni.

Ricsi használhatta volna ki a kosár előnyeit – még éppen belefért – de nem annyira élt a lehetőséggel, jó, ha összesen két órát aludt, a többit felváltva az ölünkben töltötte de legalább relatív kevés sírással.

Amúgy mindketten nagyon élvezték az alvási időn kívüli repülést, nézelődtek ki az ablakon, néztük a repülési információt a monitoron és játszottunk a kapott játékokkal (egy cérnán húzható plüsskukac és egy 3D könyv szemüveggel) meg persze bandáztak a többi gyerekkel a gépen.

Összességében a szokásos közepes színvonal alatti kajákkal együtt is jó volt az út (lehet nekem is vega menüt kéne kérnem, Andi mindig azt kér, egyrészt soron kívül hozzák az elején másrészt mindig sokkal finomabb, érdekes), de elég fáradtan érkeztünk meg. A csomagokkal minden rendben volt, a csempészárú mind megérkezett, úgy látszik nekünk sorozatos szerencsénk van ezzel.

Utólag tudtam meg, hogy volt valami balhé ma a reptéren, 10 napra előzetesbe helyeztek a francia nőt, mert lekavart egy pofont egy kínai gyereknek, amiért az a lábára tolta a csomagszállító kocsit. De akkorát, hogy kirepült egy foga. Hát, szerintem megérdemli, főleg hogy még volt pofája felkínálni 50yuan-t a szülőknek kártérítésként. 

Na mindegy, ezt mi nem láttuk szerencsére, élveztük a gyerekkel utazás áldásait, a kedves személyzetet és a soron kívüli  beszállást és vízumügyintézést. Aki szerint ez nem indokolt, egyszer próbálja meg enélkül 🙂

Fennakadás csak a reptéren kívül volt, nem jött Expo taxi (ezek nagyobbak mint az átlag), amibe befértünk volna a csomagjainkkal, így kb. negyed órát kellett várnunk kint. Fedett helyen így az eső nem zavart, de azért hidegnek hideg volt. Legalább kicsit felfrissültünk – persze ettől függetlenül a kocsiban a gyerkőcök beszunyáltak rendesen, meg picit mi is.

Itthon nagy takarításba kezdtünk – úgy látszik az Ayi nem jött, nem tudom miért, valószínüleg több oka is van, egyrészt az ünnepek, másrészt az ajtóban lemerült elemek (így csak kulccsal nyitható a zár, ami csak a tulajnak és nekünk van), és még ki tudja mi. Nem volt nagy kosz, de azért még ott voltak pl. a szárítóban a decemberi hazaindulás előtt elmosott edények pl. – ezek helyrepofozása a kipakolással együtt elvitt úgy bő 3 órát, közben a fiúk legóztak a szőnyegen. A szőnyegről nem mehettek le – mert persze hideg volt. 8 fok volt az utcán, 11 a lakásban mikor megérkeztünk, de ebben biztos része volt a hétvégi szokatlanul meleg 15-20 fokos időnek is.

Bekapcsoltunk hát minden melegítő alkalmatosságot, légkondit, radiátort, infraszőnyeget – erre a villanyóra jelezte, hogy na ezt ő nem, és lecsapta magát. Kis korrekcióval ezt sikerült elkerülni a továbbiakban, három órával és egy átlagos család szerintem kb. havi villanyfogyasztásával később sikerült elfogadható 20 fok körüli hőmérsékletre fűteni legalább a nappali-étkező-konyha részt, a lakás többi része hidegebb maradt. Ezért volt a fiúknak kötelező a szőnyegen tartózkodás, a szőnyeg ugyanis 3 perc alatt felfűti magát 40 fokra, és onnantól szinte teljesen mindegy, mi van körülötted, te kellemes melegben érzed magad. Imádom 🙂

Fél öt körül végeztünk a pakolással, kezdtünk nagyon fáradtak és kissé ingerültek lenni, ideje volt valami ennivaló után nézni. Mivel itthon a hozott anyagon kívül nem volt semmi, elmentünk éttermezni kedvenc Ippudonkba – a taxiban ezúttal mindenki elaludt kivéve a sofőrt.

Ricsi pedig aznap már sokadszor élhette át, hogy teljesen ismeretlen helyen ébred – ő még a vacsora első felét is átaludta.

Ettünk finom tésztalevest (jetlag ellen a legjobb), rákos mantou-hamburgert, poliplábakat és más finomságot. Már nagyon hiányzott.

 

Csak azzal nem számoltunk, hogy pont hat óra körül fogunk végezni – amikor a környékről, a belvárosból mindenki hazaindul. Az eső is esett, így taxit fogni ilyenkor lehetetlen, a metrótól pedig a hömpölygő tömeg tartott vissza – ehhez most nem volt kedvünk. Inkább felszálltunk egy buszra, ahol kókadozó fejekkel bő félóra alatt szépen hazadöcögtünk.

Mikor leszálltunk a buszról, a két alvó manót a karjainkban vittük hazafelé a szemerkélő esőben. Hirtelen ott termett mellettünk egy lány mosolyogva, és elkezdett Andival együtt bandukolni, a fejük fölé tartva az esernyőjét, hogy ne ázzanak meg. Igaz, a saroknál ő másfelé fordult, de ez azért nagyon jólesett. Őszintén szólva a vacsorát kivéve egész nap nem sok kedvem volt Kínához, inkább lettem volna még otthon / mentem volna vissza, a vacsora már kicsit javította  helyzeten, de végül itt fordult át a mérleg nyelve és innentől már semmi bajom nem volt az egésszel, újra itt is otthon éreztem magam itt is.

Még befutottunk a sarki zöldségeshez, akinek Ricsi egyből a nyakába ugrott örömében, az Ayi-n kívül vele is nagyon jóban van. Vettünk kis vész-eleséget éjjelre tanulva a tavalyi esetből (hajnali fél négyes vacsora/reggeli/nem tudom mi), mert ugyan terveztünk még egy nagybevásárlást mára, de ez kivitelezhetetlennek tűnt a jelen állapotunkban.

Így inkább hazajöttünk, játszottunk még egy picit, fürdettünk, mesét néztünk, megrendeltük az új fényképezőgépet az elveszett 🙁 helyett, hogy ne maradjatok képanyag nélkül még nassultunk egy kis otthonról hozott almát.

Végül fél tizenegy körül tettük a manókat ágyba – persze nem voltak túl álmosak, hiszen ez otthon még csak délután fél négy. Lehet drukkolni, hogy átaludják az éjszakát – végül is hétkor már nyit a Carrefour, tehát van hova menni, ha már korán hajnalban kukorékolnának. A rosszabb esett ha az éjszaka közepén felkelnek dorbézolni, aztán meg átalusszák az éjszakát – hát reméljk a legjobbakat. Én mindenesetre most megyek szundizni, mert a már az esti mese közben is majdnem bealudtam 🙂