A palánk-keménységű matracok ellenére kellemes alvás után kipihenten ébredtünk reggel.

A hegyekben töltött utolsó napra a sétatávolságban lévő hegységrészhez terveztük a kirándulást, könnyed sétának indult és ide még belépő se kellett mert karbantartás híján ide épp nem szedtek. Ennek megfelelően kb. nem is volt itt szinte senki. Furcsák ezek a kínaiak néha…

Az idő meglepően tiszta volt, előző este pedig még esett is picit. Az út meredeken vezetett felfele, a fiúk egész jól bírták, bár Ricsi válogatott a mászási “technikák” között. Hol vitette magát Petivel, hogy Barni után mászott/futott. Egy darabon körbe-körbe sétáltunk, itt még autók is jártak/járhattak, majd elérkeztünk egy lépcsőig.

Innen jött az igazi mászás, mert jó meredek részeken küzdöttük fel magunkat. Később ahogy egyre feljebb jutottunk, annál meredekebb részek következtek néhol.

Egyszercsak felértünk a tetejére. Vagy mégsem. De Barni minden alkalommal azt mondta az utolsó pár lépcsőfoknál: “na, megérkeztünk!” És valahogy sose sikerült.

A kilátás mondjuk egyre gyönyörübb volt, ahogy másztunk előre, úgy láttunk többet és többet a tengerből, mivel a hegyvonulatok között a tenger irányába terült el a kis falu, ahol megszálltunk.

Egy idő után, mikor már Ricsi is elég fáradt volt, no meg a terep is elég nehéz egy kétévesnek, felkötöttük Peti hátára, ahol édesdeden elszundikált. Úgy az út közepénél tarthattunk, amikor Barnin is láttuk a kimerülés jeleit.

Szegénykém nem akarta elhinni, hogy még mindig tart tovább az út. Egy idő után mondjuk mi sem hittük el. Az egyik sziklacsúcson volt egy klassz kis pihenő, szép kilátással és pár kőpaddal.

Itt beláthattuk a környező sziklákat és megdőbbenve vettük tudomásul, hogy mindenfelé jól láthatóak a kőkorlátok, szóval ha akarnánk még bátran felfedezhetnénk új részeket úgy 3-4 óra alatt.

Ennyi időnk azonban nem volt, hisz még ebédelni is szerettünk volna, így nem tértünk le az útról, hanem mentünk tovább “egyenesen”. Nem hiába, ez volt az út legszebb része, néha ijesztő magasságban mentünk el az alattunk elterülő szurdok fölött.

Innen már nem mentünk sokáig, végül a mennyek keleti kapujáig jutottunk.

Itt arra is rádöbbentünk, lassan a visszafele vezető utat is meg kéne keresni. Peti nézegette a térképet, tanakodott/tanakodtunk és arra jutottunk, hogy visszafordulni ugyanannyi idő lenne, mint rátérni arra az irányra ami egy másik kijárat felé vezet.

Így az új utak felfedezése mellett döntöttünk és mentünk tovább. Egy útszakaszon alig volt lépcső, csak a korlátba lehetett kapaszkodni és lefelé lejtett az út.

Szépen lemásztunk aztán felfele megint egy darabon. Ezen a részen jó nagy szél volt, Barni kereste a kapucniját. Persze nem abban a pulcsiban jöttünk. 🙂 Megkapta hát a kendőmet és lett egy “kislányom”. Gyönyörü! 🙂

Időközben szembetalálkoztunk más túrázókkal, megnyugtattak, hogy a kijárat felől jönnek, tehát jó irányba haladtunk. A térdünk időnként rendesen remegett, nem volt könnyü terep, csoda hogy Barni bírta, akkora egy hős! Kis ügyes!

A hegy aljában Barnival játszottunk a visszhanggal.

Aztán szép lassan sikerült kiérni a szállástól nem messze fekvő óriási parkolóhoz.

Innen már könnyedén hazasétáltunk a szállásra. A parkoló szélén gyönyörü azáleabokrok virítottak, a megérkezésünk napja óta vártam, hogy Peti készítsen rólam egy képet, amint előttük vigyorgok. Ez persze nem valósult meg, egy gyanútlan és óriási kb. 4 centis lódarázs miatt, amitől úgy megrémültem, hogy lemondtam a fotózkodásról, helyettem Peti odamerészkedett és lefotózta a rovart 🙂

A fiúk addig elvoltak a kövekkel.

A szálláson lepakoltunk és gyorsan valami harapnivaló után néztünk. Peti döntött úgy, hogy a búcsúebédünkön kirúgunk a hámból és egy “A” kategóriás helyen eszünk. Ittlétünk alatt először laktam igazán jól, bár a kaja a megszokotthoz képest átlagos volt, az elmúlt két nap ételeihez képest megütötte a gourmet szintet.

A paradicsomos tojást például jó elsózták. Legalább Barni nem bánta. 🙂 Ebéd után vettünk vizet és banánt, majd gyors zuhany a szálláson és zsupsz, be az autoba. Sofőrünk már várt minket. Irány a vasútállomás, onnan pedig Ningbo, ahol még egy napot terveztünk eltölteni a hazaút előtt.

Nagyon kellemes volt a Yandangshan-on eltöltött három napunk, jól éreztük magunkat. A szállás az elvártnál sokkal tisztább és színvonalasabb volt, az ételekkel kissé gondban voltunk – aki menne, a fő kereszteződésnél levő nagyobb éttermek közül válogasson, ezek kicsit drágábbak de sokkal jobbak. Egy sima hétvégén mentünk de így is rengeteg volt a turista – szóval erre mindenki készüljön. Ha találtok belépő nélküli helyet, ott kevesebben lesznek – bár úgy olvastam ez inkább a hegylánc déli részére jellemző, itt az északi vonulatokon minden fizetős és turistás – ellenben jobban megközelíthető. Lehet a Huangshan szebb, de Yandangshan felépítéséből adódóan gyerekekkel és relatív kis szintkülönbségek megmászával igazi magashegyi hangualtba lehet belekóstolni, mert érzésre jó 1000 méterrel érzed magad magasabban, mint ahol ténylegesen vagy. Ajánlott úticél és csak négy óra vonattal Shanghaiból.