Még éjjel hallottuk, h esik az eső, így csak reménykedhettünk, hogy reggelre eláll majd.

El is állt nagyjából, nagyobb zuhét csak délutánra ígértek, gyorsan össze kellett kapni magunkat, mert várt minket a Nagy Fal, a már előre megrendelt sofőrünkkel. 🙂 Kellemes utunk volt, bár a légkondi megint túl volt értékelve picit. Hiába kértük, hogy állítsa kissebbre az erősséget, nem nagyon akaródzott a dolog és kis idő múlva hidegebb lett. Sebaj, még szerencse hogy nem volt nagy dugó és hamar odaértünk!

Kifizettük  a felvonóra a jegyeket és már suhantunk is a levegőben, Csimi és Marci utánunk. Odafent elég drámai volt az égbolt és fújt a szél is, hol erősebben, hol gyengébben, ezzel együtt persze meleg volt.

Miután félig-meddig kifényképezgettem magam, természetesen egyre jobban közeledni látszott egy óriás nagy, fekete felhő és hirtelen rákezdett az eső, mintha a zuhanyt nyitottuk volna meg. Gyorsan bementünk egy bástyába, bár gondolkoztam, hogy esernyővel továbbsétálok a következő fedett részhez, az ötletem hamar elvetettem. Egyrészt csúszott a kő a lábam alatt, másrészt a szembejövők esernyővel vagy esőkabáttal egyaránt totál elázva érkeztek.

Maradtunk hát a védelmező bástya oltalma alatt, várva, hogy elálljon az eső. Ettünk és fotóztuk az esőt, de a fiúk – főleg Ricsi – elég fáradtak voltak már, végül Ricsi elaludt. Nem igazán láttuk, mikor lesz vége, de Peti megnézegette újra az időjárás-jelentést, ahol délután 2 és 4 közé datálták a vihar végét. Nyilván nem volt kedvünk több órát ott tölteni, ezért mikor volt egy kis szünet az eső intenzitásában, akkor feltűrték a fiúk a nadrágjaikat amennyire lehet, felcsaptuk az esőkabátok kapucniját a fejünkre, majd amilyen gyorsan tudtunk, futottunk visszafele.

Persze megjártuk, mert a felvonó nem járt a vihar miatt és a tervezett bobozás lefele is ugrott… Valahogy ezzel mindig így járunk. 🙁

Elindultunk hát a lépcsőkön lefele. Hol rettenetesen esett, hol alábbhagyott picit a dolog, de ez semmit nem változtatott azon, hogy csúnyán eláztunk. Egyedül Ricsi úszta meg a dolgot, mert ő aludt, és vitte Peti. Esőkabát is volt mindkettőjükön meg esernyő is volt Petinél. A maradék, azaz mi meg jó vizesek lettünk, de legalább kaland volt és ilyen “szép” felhők alatt még úgysem láttam a Falat, szóval megérte. 🙂

A sofőr várt már minket és szerencsére nem erőltette a légkondit visszafele. 😀

A szállásra visszaérve már tisztult az ég és csak néha szemerkélt picit. Mikor átöltöztünk, nekivágtunk a városnak ismét. Jártunk parkokban, majd a belváros következett.

Az ég gyönyörűen kitisztult és kezdett a nap is kisütni, az üvegfelületű épületeken szépen játszottak a fények, csillogott-villogott minden, mit valami megtisztító vihar, úgy söpört ez végig a területen és ragyogott minden körülöttünk.

Még sohasem láttuk Peking ezen arcát, klassz lenne, ha ez többször lenne jellemző a városra, mert fantasztikusan szép volt. Még szivárványt is láttunk! Peking nagyjából az utolsó hely a világon, ahol erre számítottunk.

Az út végén a pekingi kacsás étterem várt minket, valamint mi is nagyon vártuk már, hogy megtölthessük a hasunkat megint a sok finomsággal! 🙂 Evés után szépen hazasétáltunk, élveztük a friss levegőt amit a szél hozott és csodáltuk a felhőkarcolókat.