Ez a századik bejegyzés, ami kikerül a blogra, és a nyolcvanötödik nap amit itt töltünk Kínában. Persze kicsit csaltunk, mert volt már pár bejegyzés az indulás előtt is, de szerintem akkor is eléggé impresszív a közölt információ mennyisége  és remélem a minősége is. 🙂

Felmerülhet a kérdés, hogy tartható-e ez a mennyiség, vannak-e még érdekességek, amiről lehet írni – pont ezen filozofáltunk picit tegnap Andival, mikor egy új étteremben egy újfajta ételt próbáltunk ki (erről majd később…).

Az volt a konklúzió, hogy bőven van miről írni. Persze, ismerem a mondást, hogy  aki egy hetet töltött Kínában az könyvet ír róla, aki egy hónapot az esetleg novellát, aki egy évet az néha-néha egy levelezőlapot még hazaküld – aki meg ennél is többet, az leginkább csak olvassa amit Kínáról írnak mások – ezek alapján mi épp a novellafázisban járunk.

De szerintem van még miről írni, mert annyi minden más, mint otthon / Európában. Ha Németországba költöztünk volna, biztos nem lenne ennyi bejegyzés 🙂

Szép lassan persze egyre jobban körülvesz és beszivárog a gondolkodásába az embernek Kína, már nyugodtan böfög az étteremben ha épp úgy esik jól és ásít mások arcába az utcán, hogy csak a rosszabb példákat említsem, de azért mi itt mindig csak idegenek/látogatók lehetünk, és ebbőél kifolyólag mindig lesz miről írni – ha másról nem, hát Barnabásról, mert vele aztán tényleg minden nap új élmény, akárhol vagyunk a világban.

És bár probléma és bizonytalanság még mindig folyamatosan jelen van, például öt nap múlva lejár a vízumunk, és egyelőre fogalmam sincs, hogy megadják-e a hosszabbítást az enyémre, vagy ki kell “szaladnom” Hongkongba (Andiéval+Barniéval szerencsére nincs gond), azért az első hetekhez képest már egyre kevésbé érzem úgy magam, mint aki egy póznán egyensúlyoz fenn a magasban, és reménykedik, hogy nem esik le. Most már van némi biztos háttér mögöttünk, van egy lakásunk és egy környék, amit már bátran nevezek otthonnak, van egy nagyon jó munkatársam (hamarosan kettő) akire támaszkodhatok – kicsit tehát kezd itthonná válni az ittlét – de persze az otthon az mindig otthon marad 🙂

Ja, a póznás hasonlatot az alábbi úriemberek inspirálták, akik a munkahelyem melletti épület tetején levő ismeretlen rendeltetésű fémszerkezetet festették az elmúlt napokban – a képeken már épp az állványzatot bontják, mindenféle biztosítás nélkül, kényelmesen fel-le mászkálva a kör keresztmetszetű vasrudakon. Nesze neked munkabiztonság:

No megyek is, és elkezdem írni a százegyediket… 🙂 Köszi mindenkinek aki olvassa!