Vettem egy biciklit. Igen, kellett, egyrészt mert hiába van otthon három, itt csak egy van, ráadásul annak a funkciója a munkába járásra korlátozódik. Én pedig sportolni is szeretnék, mégpedig rendszeresen, mert különben eltunyulok.

Az csak pár pillanatig merült fel, hogy mountain bike-ot vegyek, bár nagyon hiányzik. Otthon van egy közel tökéletes erre való bicajom, a legközelebbi biacjozásra alkalmas hegy itt pedig sajnos jó 150km-re van. Azzal sokkal nem vagyok beljebb, ha 1-2 havonta egyszer-egyszer el tudok menni bicajozni, akármennyire is hiányzik a hegyen bicajozás – a városba pedig felesleges a monti. Inkább egy országútin gondolkoztam – de egyenes kormánnyal. A hagyományos koskormányt nem szerettem volna, mert azért forgalom az van bőven, és szeretném biztonságban érezni magam. Erről végül az egyik bicajboltos beszélt le, egy félországúti bicajt ajánlgatva – vastagabb gumik amik nem pukkannak ki olyan könnyen és földútra is rá lehet velük kanyarodni, egy egyszerű teleszkóp a nagyobb buckákra, kényelmesebb üléshelyzet – de azért még mindig kényelmesen tartható vele a 30km/h.

Sokat hezitáltam, osztottam-vetettem, és végül megvettem a bicajt most szombaton, és nagyon boldog voltam, amikor vasárnap este már hívtak is, hogy átvehetem – mert hétfő-szerda itt most ünnepnap és itthon vagyok. 🙂 Szerintem nagyon szép darab:

Este beállítottam magamnak (a kínaiaknak továbbra sem a precizitás az erősségük), ma pedig felpattantam rá és elindultam. És milyen jó volt!

Elindultam kifele a városból keletre, a tenger felé. Már három kilométerre tőlünk találtam egy nagyon hangulatos kis csatornaparti sétányt, aztán amikor vége lett, a szép széles és kényelmes bicajúton kerülgettem például ilyeneket:

Megnéztem a telefonomon a térképet, láttam, hogy a korábban követett csatorna még jó sokáig folytatódik. Visszakavarodtam rá, és a rügyező fűzfák alatt tekeregtem kifele a csatorna partján. Több bicajossal is találkoztam, és nagyon kellemes volt az út, a mosolyt le se lehetett vakarni az arcomról.

Néha nagyobb főutak alatt/felett kellett átmenni, de összességében csendes és hangulatos környék volt – jó, nem egy Dunapart, de én teljesen úgy éreztem magam, mintha a városból kimentem volna – rég éreztem magam ilyen jól. Ráadásul egy olyan környék ahova bicaj híján sose jutnék el, hiszen busz erre nem jár, gyalog messze van, autóval pedig nehezen megközelíthető. És mégis csak 8 kilomtérre voltam otthonról,de már kis veteményesek és repceföldek is voltak:

Voltak persze unalmasabb / érdektelenebb részek is, és sok helyen bontották ezeket a kis közösségeket:

de többször bekavarodtam kis lakórészekbe is, ahol nénik mosták a folyóból szedett csigát vacsorára, fiúk játszottak kartonpapírból kivágott kardokkal vagy kislányok szalagáltak körbe fűzfaból készített koszorúval.

Más volt a környezet, mint az erdőben, de a lényeg megvolt: a felfedezés öröme. Volt persze, hogy zsákutcába jutottam, de úgy tapasztaltam, itt az “aki mer az nyer” módszer érvényesül. Például ha egy fal zárja el az utat teljes szélességben:

…akkor is érdemes picit kerülgetni és keresni egy lukat, mert ebben az esetben pl. ez volt mögötte:

…vagy érdemes letérni az amúgy gyönyörű de kissé unalmas főút menti bicajútról egy ilyen kis döcögősön, mert a legszebb csatornához pont ez vezetett. És milyen igaza volta  bicajboltosnak, itt aztán egy országútival biztosan tolhattam volna…

És megint azt éreztem, hogy valamiért ezek a kis vidékies részek nem férnek bele a “gazdag és fejlett Shanghai” képbe, és próbálják eldugni falakkal, nem vezet oda közvetlen bekötőút – pedig pont ezek a legemberibb részei a városnak. Akik pedig 1-2 kilométerre laknak a nagy betonfallal szeparált lakóparkokban, és csak autóval mennek ki, nem tudják, mit vesztenek az ilyen részek kihagyásával.

Persze, van, hogy a szennyvíz folyik át az úton meg kosz van – de összességében az emberek kedvesek, közvetlenek és barátságosak, és ez is Kína, ez is Shanghai – nem kéne eldugni szerintem.

Szóval nagyon jó volt. El is mentem az S20-as külső körgyűrűig szűk egy óra alatt – de itt visszaindultam, mert még terveztünk más programot is délutánra. Viszont ez azt jelenti, hogy félúton voltam a tenger felé – nemsokára elmegyek végig 🙂

A városból továbbra is nagyon nehéz kijutni, de az a jó, hogy ilyen kis városon belüli csatornaparti utak, kis faluszerű közösségek, repceföldek, veteményesek már akár egy fél órányi bicajozásra is vannak, és nem egy van belőlük, hanem sok tucat – így bőven lehet merre kalandozni… és mostantól amikor csak tehetem fogok is.

Hogy miért? Egyrészt mert ezek mind olyan dolgok, amik 10, vagy akár csak 5 év múlva már nem biztos hogy léteznek majd, de ha léteznek is, biztosan nem ilyen formában. Másrészt pedig most ugyan tökéletes bicajosidő volt, 25 fok, enyhe szél – de bicajon még akkor is jobban elviselhető az időjárás a menetszél miatt, ha történetesen 35 fok van, mint az nyáron jópár hónapig várható majd.

Hazaérve úgy voltam vele, hogy már ezért az egy tekergésért megérte megvenni a bicajt. És biztosan nem ez volt az utolsó 🙂 Ja és persze hamarosan szerzek egy gyerekülést és Barni jön velem, hagyjuk néha Anyát – Ricsit pihenni…

Tehát mire is jó egy bicikli? Megismerni egy város olyan arcát, amit más módon nem tudnál megismerni.