Vendégposzt: egy problémás hazaút

zaqrack Post in Vendégposzt,Tags: , , , ,
6

Mint az a képekből kiderült, Manka nagyi meglátogatott minket két hétre ismét. Eleve kalandos volt egy kicsit, mert a még januárban jó előre megvásárolt moszkvai átszállásos jegy Budapest-Moszkva szakasza mindkét irányban az azóta már nem létező MALÉV által üzemeltetett járatokra szólt. Aztán persze az Aeroflot megoldott a dolgot, de a jegy vásárlásakor kényelmes, mindkét irányban 2-2.5 órás moszkvai átszállási idő idefele 5 órára, hazafelé 1 órára módosult. 

A Sheremetyevo-i reptér pedig – hogyismondjam – nem igazán esélyes a világ legjobb reptérje címre. Öt óra várakozás semmiképp se kellemes ezen a reptéren, de hazafelé még rosszabb történt: késés miatt lekéste Mama a csatlakozást, az aznapi utolsó járatot Budapestre. Beszámoló személyesen Manka nagyitól a tovább gomb után. Pár helyen beszúrtam dőlt betűvel megjegyzéseket.

Nagyon nehéz volt az elválás. Míg a maglev vidám utasai megéljenezték a 430 km/órás sebességet, addig én a könnyeimmel küzdöttem. Na de sebaj, jövök én még ide, nyugtatgattam magam, addig is marad a skype…

A pudongi repülőtéren szinte már rutinosan közlekedtem, bár sikerült a C checkin pulttól nagyon messze megérkezni, de reménykedve húztam a bőröndömet, hogy talán nem izzadok meg annyira, hogy ne érezzem jól magam a hosszú út során. Ráadásul Ricsike rányomta kis böfi bélyegét még reggel a pólómra.

Minden remekül ment. A várakozás perceit beosztottam magamnak. Most olvasok öt percet, aztán elmegyek pisilni, majd 10 perc múlva vizet töltök….

Így hamar elszállt a várakozásra szánt idő és elérkezett a beszállókártyán megadott időpont. Az utasok jó kínai szokás szerint türelmetlenül sorakoztak és vártak. Mintha nem lenne amúgy is mindenkinek fix helye a gépen és nem ülnének ott jó nyolc-tíz órát…

Negyed óra múlva még mindig vártak…

Fél óra múlva még mindig vártak….

Elérkezett az a pillanat, amikor a gépnek már fel kéne szállnia, de még mindig vártunk. Az agyamban átsuhant, hogy nem fogom elérni Moszkvában a csatlakozást, hiszen 55 percem van csak az átszállásra, de azért reménykedtem, hogy lefaragunk valamit a késésből és talán a budapesti gép is vár valamit a távolról jövő átszálló utasokra. Na de azért jó lenne már beszállni.

Végül elérkezett ez a pillanat is és 75 perces késéssel csak elindultunk.

Az út nagyon kellemesen telt, bár fél óránként néztem az előttem lévő tv képernyőn a hátralévő repülési időt, és mindig konstatálnom kellett, hogy semmit nem faragunk le a tetemes csúszásból. Köszönhetően a kényelemnek és a kínai idő szerint is nappali repülési időszaknak semmit nem aludtam, egész végig filmeket bámultam és a 9 és fél órás út végére a szemem már vörös volt és égett.

Leszálltunk. Mivel az utasok zöme átszáll egy másik gépre, elindult a helyezkedés. Meg azért is, mert kínaiak és ott ez szokás…. Ki száll le hamarabb a gépről? Ki kapja a megtisztelő címet?

Aztán mindenkit erőteljesen türelemre intettek és vissza kellett ülni. Újabb értékes percek. A kétségbeesés és reménykedés között vergődtem. Gépem menetrend szerint 5 perce el kellett, hogy induljon. Vajon itt van még? Vár ENGEM? Nem akarok a moszkvai reptéren tölteni egy éjszakát. Az az 5 és fél óra is durva volt odafelé. Zsúfolt váróterem, egy WC, terjengő cigifüst (egy nemzetközi repülőtéren!!!), barátságtalan személyzet.

Na végre le lehet szállni. Na de hol vagyunk? Ó jaj, buszokkal visznek a terminálra. Még ez is. Sikerült az első buszra felszállnom, és arról az elsők között lepattanom 10 perc csalinkázás után. Futóverseny következett a tranzit felé. Ott várt minket egy Ludmilla szerű hölgy, aki különböző város neveket üvöltözött. Párizs, Varsó, Wien….És Budapest kérdeztem, orra alá nyomva a beszállókártyámat.

„Budapest wait!” – jött a határozott elutasító válasz.

De miért? Az én beszállókártyámon van a legkorábbi időpont, pufogtam magamban.

Időközben érkeztek a többi busz utasai, akik persze nem hallották, hogy kiknek lehet beszállni. És újból, már egy kicsit türelmetlenebb ordítások sora: Párizs! Varsó! Budapest?

BUDAPEST WAIT!!!

Átlépve a kétségbeesésen, kezdtem a helyzetet nagyon mókásnak látni és már nevettem is. Ilyen nincs. Most jövök a Shanghai reptérről és ott minden szervezett, jól működik. Itt meg 250-300 utasnak egy darab szerencsétlen nő üvöltözik, hogy ki menjen, és ki várjon. Míg én kezdtem „megnyugodni”, addig a többiek egyre idegesebbek lettek és nyomakodtak, mutogatták a beszállókártyáikat.

És végül Budapest jöhetett. Kiderült, négyen vagyunk szerencsés átszállók. A remény újra fellángolt, de hiába, csak új beszállókártyát kaptunk a következő napra és várni kellett egy buszra, ami egy hotelbe visz majd minket.

És vártunk és vártunk és vártunk.

A szemem kiugrik, szomjas vagyok, haza akarok érkezni.

Kaptunk egy pecsétet az útlevélbe, mint tranzit vízumot és vártunk tovább.

A végső mérleg: 18 utas késte le az ide-oda induló csatlakozást és várt a megmentő buszra. 2 óra újbóli várakozás után már meg is jött a busz.

A moszkvai reptéren több mint 9 órája volt a személyzetnek arra, hogy felkészüljön a helyzet megoldására. Ezt sikerült összehozni…

Mindenki megnyugodott. Itt az idő, hogy elnézést kérjenek – gondoltam én.

De nem.

A buszozás, a folyamatos útlevél ellenőrzés, a szállodai eligazítás alatt végig pattogtak a szavak. Kicsit olyan volt mintha előzetes letartóztatásba kerültem volna. Mindenki szigorúan nézett ránk.

A Novotel szállóba mentünk, a reptértől 5 percre. A szállóba egy oldal-ajtón léphettünk be és egy elkülönített részbe kerültünk. Kettesével kellett a szobákat elfoglalni. Ez nekem elég nehéz volt, mert egyedül voltam. Végül a végére maradva egy kínai hölgy maradt párnak. Ő szeretett volna egyedül aludni, megjegyzem én is nem lévén pizsim, mondván első osztályú jegye van, de rendnek kell lenni. Ha kettesével, akkor kettesével. Akkor maradunk együtt néztünk egymásra.

Szerintem a kínai hölgy se repül többet az életben az Aeroflottal. Amikor pekingben ragadtam két napra, egy erősebb hangvételű mondat és némi csúnya nézés után adtak egy saját szobát, pedig szuper akciós jegyem volt. De hogy első osztályú jegyhez a légitrásaság hibája esetén nem adnak saját szobát? Vicces. De tény: repülőt vezetni minden pilóta tud. A légitársaságok közötti minőségbeli különbség akkor derül ki, amikor az utas kedélyállapotáról kell gondoskodni, vagy amikor baj van. Ezt fizeted meg a drágább jeggyel.

Orosz vízum hiányában minden lépésünket csak kísérettel tehettük meg. Együtt a lifthez, együtt vacsorázni, együtt reggelizni. A liftet is csak egy zárt ajtó után lehetett elérni. Lépcsőház lezárva.

Nem baj csak legyen már egy ágy, és leglább mégsem a reptéren kell aludni. (itthon hallottam később: Seremetyevo – seholegyretyó. Nagyon találó.)

A vacsorát kihagytam, inkább lefeküdtem. Fogkefém volt, de sokat adtam volna egy kis fogkrémért. Na de ne akarjunk mindent. Fürödni lehetett és volt váltás bugyim is.

Helyi idő szerint 10-kor már ágyban voltam, hajnali kettőkor pedig már ébren. A kínai nő horkol. Az ablakon át a hotel nagyon szép átriumos belső tere látszik… Mindjárt otthon leszek…

Reggel együtt le a reggelihez. Nyolcra jön értünk a busz. A reggeli egyszerű: lekvár, kenyér, bögre, filteres tea. Forró víz nincs hozzá.

Nyolc után öt perccel eligazítás: Milánó mehet a többiek nem.

Fél kilenc: Budapest, Zürich mehet a többiek nem.

És mentem. Innen minden a szokásos menetben zajlott. A repülőgépen nagyon mosolygós volt a személyzet. Nahát, de jó!

Legközelebb lehet, hogy kihagyom Moszkvát. Itt az ideje más átszállási pontot is kipróbálni.

Mivel én már tapasztalt csatlakozás-lekéső vagyok, a régi blogon, amit még a 2008-as utazásokról írtam, van beszámoló egy hasonló esetről a Lufthansa és a Air China kezelésében. Érdemes elolvasni összehasonlíásként:

 

« Prev: :Next »