Vendégposzt – Dóri 1/3

zaqrack Post in Vendégposzt,Tags: , , ,
2

Tessék Dóriról példát venni, három bejegyzést is írt a blogra, ráadásul még képeket is válogatott hozzá a saját műveiből! Részletekben közöljük.

A NAGY utazás

Az előtte soha nem átélt 12 órás utazás vége felé az ablakon kifele bámulva csodáltam a felülről hatalmasnak és nagyon megtervezettnek tűnő várost. Tudni kell rólam, hogy Budapestről egy svájci kisvárosba költöztem két évvel ezelőtt, többek között azért, hogy csöndes, tiszta környezetben éljek a nagyváros zsúfoltsága elől elmenekülve. Tudtam, hogy nagy kihivás lesz ez a nyaralás, hiszen érzékeny orrú, tömegiszonyos, meglehetősen finnyás, tisztaságmániás és rendszerető ember vagyok.

Kicsit meglepett a vizumellenőrzéshez sorban állva olvasott tábla, miszerint se fotózni, se hangoskodni nem lehet, nyugodtan, csendben kell végigállni a sort. Ezt nagyban elősegiti a propaganda video, ahol elmondják, hogy a kinaiak mennyire kedvesek, mosolygósak és katonásan szeretik a rendet. Mosolygós kinaival nem találkoztam a reptéren, gyakorlatilag rám se pillantott a srác, aki a vizumomat ellenőrizte. A feladandó csomagom Párizsban maradt a csatlakozásnál, úgyhogy anélkül indultam meg a maglev felé, ami 300 km/h sebeséggel szélvészként repitett be a városba. Peti és az első sokk várt a maglev végállomásánál.

A közlekedés. Harmóniában mozgó káoszként tudnám a legjobban jellemezni. Mindenki mozog, mindenfelé és egyszerre. A zöld jelzés a legritkább esetben jelenti azt, hogy biztonságban használhatod a gyalogátkelőt. Gyalogos, bicikli, motor, autó, kisbusz, busz – ez az erősorrend. Minél nagyobb vagy, annál gyorsabban tudsz közlekedni. A dudálás alap. Szinte megállás nélkül nyomják, nem azért, amiért a magyar, hogy „menj arrébb” vagy „gyorsabban” ; nem. Inkább jelzésértékű, „itt vagyok, nagyobb vagyok mint te”. Mig svájcban az átkelőhöz közeledve megállnak az autósok és mosolyogva várják mig átmész, itt az a legjobb, ha minden irányban figyelsz, folyamatosan. Tetszik, hogy a nagyobb utak (értsd 3-4 sávos) szélén van egy elkeritett sáv bicikliseknek és motorosoknak; ezen kell átmenni, hogy felszállhass a buszra. De ha azt gondolod, hogy csak egy irányból jönnek és lassitanak mikor jössz, rosszul teszed. Az egyik kedvenc pillanatom, amikor egy 2 sávos út (egy vidéki kisvárosban voltunk, Petit idézem: „ ez egy kisváros, itt csak 4 millióan laknak”) kereszteződésének kellős közepén két hölgy állt és mosolyogva andalogtak, mintha a Hősök terén sétálgatnának.

Érkezés után lementem az államért a pincébe. Karácsonykor láttam utoljára a kis családot és Barni annyit változott, hogy még most se nagyon tudom elhinni.  Igazi kis csibész lurkó lett belőle, akinek be nem áll a szája. Ricsit pedig először láttam. Még egy ilyen aranyos, kedves, mosolygós, illatos babát.. *sóhaj*

Mint emlitettem még soha nem repültem ilyen messzire, úgyhogy a jetlag eddig ismeretlen volt, de azt hiszem nem ütött ki túlságosan. Mivel a bőröndömről nem volt hirem, Panda ruháit öltöttem magamra (amit Barni az állatkertben igy kommentált: „ott jön két anya”) és elmentünk császkálni a felhőkarcolók árnyékában. Idővel meg lehet szokni, ahogy bámulnak és mutogatnak Barnira (a kicsi külföldire) és Ricsire, ahogy Andi vagy Peti mellkasán utazik. Volt két lány, akik engem bámultak és Panda elárulta, hogy azt mondták „nagyon fehér”, ami itt bóknak számit. Nem mellesleg Panda lenyűgözően érti és beszéli a kinait. Jó, jó, gondolom filozófiai vitákat nem folytat, de elirányitani a taxist haza vagy alkudni a gyönypiacon simán megy.

Budapesten a 10 emeletes házakhoz szoktam, Lausanneban inkább a négy-ötemeletes házak a népszerűek, ehhez képest itt hatalmas lakóparkok vannak, számtalan házzal, egy-egy ház 12 – 30 emelettel. Felhőkarcolót eddig csak filmen láttam, most bepótoltam. A 100 emeletes Sörnyitónak becézett tetejére fel is mentem és onnan néztem a neonfényben pompázó várost.

A Vadasparkról Andi irt, ahhoz csak annyit tennék hozzá, hogy néha eszméletlen milyen hibákat ejtenek az angol forditásban; nem is tudom melyik a kedvencem: az „50 méteres majom ugyanekkora farokkal”, a „nem játszó viz”, „vészkijárat” egy ventillátoron a szafari buszon és még volt sok sok sok.

A Bund és a város maga nekem túl nagy, túl magas házakkal és kimondhatatlanul sok emberrel. Nem mondom, hogy nem tudnám megszokni; de nem akarnám. Az én orrom túl érzékeny ehhez. A kisebb utcákon az éttermekből áradó bűz azt gondolom nem mindenkinek az. A halszag, a büdös tofu és némelyik fűszer, ami itt nagyon kedvelt az én gyomromat megpörgeti sajnos. Izzadság vagy testszagot nemigen lehet érezni, de a szájhigiénia – bár utaztunk olyan buszon, ahol a kis képernyőn bemutatták, hogy hogy kell helyesen fogat mosni – nem tartozik az erősségük közé. Van még egyéb, az én szememnek és izlésemnek szokatlan dolguk. Az öltözködés megszokás kérdése, gonosz vagy nem gonosz, én jókat nevettem a cipő és ruhakompoziciókon; a táskán amit az Eifel-torony alatt „I love New York” felirat volt és a macis, egyéb állatos táskákon. Ami számomra kifejezetten gusztustalan volt, hogy legalább egy körme mindenkinek – férfiaknak, nőknek egyaránt  – hosszú.. mert azzal túrják a fülüket. Buszon, vonaton, az utcán;akár maguknak, akár egymásnak.

A parkok, kertek és templomok szépek voltak. A parkokban reggel összegyűlő emberek táncolnak, társastánc, koreográfia, legyezővel és anélkül, énekelnek és tai chiznek. Sok a közös program, élvezik az együttlétet; abban a pár étteremben ahol ettünk a kevés 4 fős asztal mellett hatalmas kerek asztaloknál együtt esznek, beszélgetnek és nagyokat nevetnek. Az, hogy mindenhol cigiznek – tilos a dohányzás felirat ide vagy oda – kevésbé volt szimpatikus. Meglehetősen önközpontúak, ami igazából érthető is, ha csak belegondolok, hogy ebben a városban többen élnek mint Magyarország lakossága.. törtetni kell, ha bárhova el akarnak jutni. A metrón megy a könyöklés, a buszra simán feltolakodnak előtted, még Andi előtt is, akinek Ricsi ott szuszog vagy épp zabálnivalóan vigyorog a mellkasán. Viszont mindig van legalább egy a Ricsit bámulók és fogdosni próbálók között, aki átadta a helyet. Szinte minden alkalommal, amikor a gyerekekkel utaztunk megjegyezték, hogy milyen szépek és mekkora szemük van. Idős, fiatal, férfi és nő egyaránt bazsalyogtak rájuk. Egyszer-kétszer még sunyiba engem is lefotóztak, gondolom a fehér bőröm miatt. A vizivárosban pedig egy pár először jól megbámult, aztán utánam jöttek, hogy hajlandó lennék e egy közös képre. Andi előre szólt, hogy ez lehet, hogy meg fog történni.. de még igy is annyira megilletődtem, hogy elfelejtettem az én kamerámat is a kezükbe nyomni.

Shanghai egy igazi nagyváros, csodákkal fűszerezve, egyszer mindenképp látni kell!!

« Prev: :Next »