Mit csinál az ember, ha három órát sikerült aludnia az éjjel és szakad az eső, a gyerkőcök meg nyűgösebbek, mint szoktak? Otthon marad és próbálja minimális erőkifejtéssel megoldani a napot, nem? Hát nem. Legalábbis mi nem. Mi elmentünk a város másik végén levő halpiacra. Busszal.

 

Ugyanis kitört rajtunk a néha visszatérő metrófóbia, ha csak lehet, kerüljük. Gyorsnak gyors, de unalmas. A buszon egész más ücsörögni és átgurulni a városon – lassú, de hétvége van, nem rohanunk. Ráadásul találtam egy expresszbuszt, ami mindössze 15 megálló alatt eljut a halpiachoz. Nosza, mentünk – bár már volt némi előérzetem, hogy nem lesz egy egyszerű menet, mert a korai kelés ellenére csak neyged tízkor tudtunk elindulni. Szerencsére helyünk volt a buszon, ráadásul a vezető mögött, így az ablaktörlőn át nézelődtük mialatt az utasok minket néztek – Ricsi meg szunyált.

 

 

 

A halpiacon végigmentünk – persze csak az utcafronton, és a sor végén megálltunk a korábban is legszimpatikusabb árusnál – ahol ugyan nincs hatalams választék, de a víz a tartályban tiszta és nincsenek bezsúfolva sem egymás mellé szerencsétlen állatok. Persze fogalmam se volt, mit vegyünk – aztán végül az árus segített: lett egy békésen úszkáló mandarinhalunk meg fél kiló apró de elég különlegesnek kinéző rákunk. Andi alkudozott, a hal szegény kérésemre kivégzésre került (ezt inkább “szakértőre” bízom, nem akarok otthon kegyetlenkedni, de sajnos itt nem a japán módszer szerint végeznek a hallal, így nem túl kellemes látványnak sem), a rákok egyelőre megúszták – a vízből egyszerűen be lettek pakolva egy zacsiba és mentünk hazafele. Barni még kapott egy csigát a tenyerébe picit játszani, ami nagyon tetszett neki – de most elég kaját vettünk, a csiga nem jött velünk haza 🙂

Hezitáltunk a metrón, de a busz mellett döntöttünk, hiába volt már 11 óra. Az eső egyre esett, az idő telt, a gyomrunk korgott, a rákok ugrámdoztak a szatyorban, a busz meg nem jött. Ez holtpont volt a javából – már madjnem beültönk egy taxiba, de aztán kibírtuk, és buszoztunk haza is – ahogy terveztük.

Az út viszonylag jól telt ismét, és a kis dugó ellenére csak bő egy órát kellett buszoznunk (metróval ugyanez 40 perc) Ricsi eleinte nyűgösködött jó negyed órát, le akarta dobni magát a földre folyton. Azon viccelődtünk, hogy ez most az éles teszt, el merjünk-e menni júniusban a tervezett 4-5 napos kis vidéki nyaralásra, de aztán mindkét manó elaludt és rendben begurultunk a végállomásra a lakásunktól nem messze.

Innen már taxival akartunk menni – persze nem volt szabad, kettő jött 10 perc alatt, de mindkettőre lecsaptak. Szóval a vége se volt egy sétagalopp, de mire hazaértünk mindenkinek jó kedve lett mégis, hiszen végigcsináltunk amit terveztünk.

Már csak ki kellett találni, mit csinálunk ebédre. Még a buszon végeztem némi internetes kutatómunkát, találtam egy szuper kínai módra párolt halreceptet, a rákot meg Ayi módra akartunk lepirítani a wokban. Családi főzés indult, én kezeltem a tűzhely körüli dolgokat, Andi meg Barni pedig a rákokat készítették elő, akik sajnos kicsit megsínylették a hosszú utat szegények, és a mosogatóba öntve már csak 5-6 úszkált közülük – de ők annál aktívabban.

 

Közelebbről megnézve még szebbek voltak a kis színes farkincájukkal – Barni fogta, Andi meg levagdosta a csápjaikat, néha pedig mindketten sikongattak mikor egy-egy aktívabb rák a tálból kiugrott a földre.

Én a hallal foglalatoskodtam, nem sokkal később zutty be a wokba az összes rákot. Mondhatnánk, hogy kegyetlen egy család, de aki mondaná, előtte nézzen meg pár videót ipari állat/halfeldolgozó üzemekről és utána kritizáljon…) Szerintem az sem egy hátrány, hogy Barni mindeközben tanul az élet-halál dolgairól és tisztában van vele, honnan is jön és milyen áldozat árán, ami megeszünk.

Kettőre lett tálalva az ebéd – életem legjobb halát sikerült összehozni, de azért ebben a hibátlan nyersanyag és a kitűnő recept is sokat segített. Kínán kívül sokfelé idegenkednek a párolt haltól – nagy hiba, a friss hal íze így érvényesül a legjobban.  Sajnos esztétikailag annyira nem jó, mert félbe kellett vágnom helyhiány miatt (kicsi a párolónk) de nagyon finom lett. A rák nem kevésbé. Köretre sok idő és nyersanyag nem maradt, de azért lett némi rizs és mentás répa. Barni – mint mindig, amikor személyesen érintett az étel elkészítésében – nagyon lelkesen és jól evett.

Nagyon jót ebédeltünk, még ha kicsit későn is. Igazi öröm volt enni, mert tudtuk, hogy megküzdöttünk érte. Annyira más a friss piacról hozott hal, mint bármi más ami a környéken kapható, hogy úgy döntöttünk, két hetente igyekszünk elmenni majd. Az árus nagyon kínálgatott egy szép darab 30cm hosszú homárt – 450yuanért oda is adta volna, Lehet nemsokára sor kerül erre is… a végén még geoduck-ot is főzünk talán 🙂