Nanji sziget 4. nap délután – a kikötőben

zaqrack Post in Utazás
2

(ott tartottunk, hogy egy kiadós megázás és ebéd után, a szigeten rekedve lefeküdtünk aludni…)

Fél kettőkor, nem sok alvás után egy busz dudálására keltem. Szerencsére csak én, a többiek aludtak tovább. Gondoltam kimegyek olvasni a partra, hiszen elállt az eső (bár borús, párás idő maradt utána), a délutáni tervünk az volt, hogy együtt bemegyünk a kikötőbe.Megkérdeztem a recepción a csajszit, megy-e busz délután a kikötőbe. Mondta, hogy délután nem, még most lesz egy. Kérdeztem gyalog be tudunk-e menni, mondta, hogy nagyon messze van, jobb busszal. Így hát úgy döntöttem akkor bemegyek egyedül, mert gyümölcsre szükségünk van.

Vártam a buszt a “főtéren”, 2:20-kor meg is jött, nem a szokásos nagyobb, hanem egy apró minibusz. Öt másik kínai volt az útitársam nagy dobozokkal és csomagokkal – ők is a kikötőbe mentek. A “nagyon hosszú út” körülbelül három kilométert jelentett a tenger partján.

Beszélgettem az útitársakkal, ki honnan jött, mióta van a szigeten, stb. A kikötő előtt pár száz méterrel ragyogó napsütés fogadott – pont ekkor értünk a beszélgetésben arra a pontra, hogy hova mennek: “Hogyhogy hova, a kikötőbe, hajóval Rui’An-ba.” – szólt a válasz.

Gondolom látni kellett volna az arcomat – én persze nem láttam, talán jobb is.

A kikötőben óriási tömeg, mindenki a mólónál vár, csak egy páran köröznek az árusok közt a piacon. Már hívom Andit… közben odaviharzok a pénztárhoz, megkérdem, tényleg-van-e hajó, mondták, hogy igen, hát persze, csak hetes a szélerősség, Rui’An-ba megy a hajó, pont ahova akartunk menni, 25 perc múlva indul. Andi félalomban felveszi a telefont, mondom neki, hogy azonnal pakoljon, van hajó, 25 perc múlva indul. Gondolom az ő arcát is látni kellett volna… Talán még össze tudunk pakolni, összekapni a fiúkat és idejutni a kikötőbe ennyi idő alatt. Andit leteszem, beszélgetek tovább a pénztárossal, két jegyet kérek – azt mondja, már csak egy van, telefonon kellett volna foglalni. Van másik hajó? – kérdem. Nincs, de holnap lesz négy is – mondja.

Kész, itt összeomlok, ma már nem megyünk sehova. Andit újra felhívom, aki amúgy öt perc alatt már majdnem mindent összepakolt és Ricsit is fölkeltette (hallottam hogy sírt) – csak Barni aludt tovább. Elmondom a helyzetet, mondom hogy foglalok helyet a holnapi legkoábbi hajóra és megpróbálok szerezni gyümölcsöt. Foglaltam is helyet a másnapi 11:10-es hajóra Aojiang-ba, majd leültem fél percre. Az elmúlt 10 perc olyan volt, mint egy meghiúsult szökési kísérlet egy börtönből.

Na jó, ekkor legalább gyümölcsöt szerezzünk. Körülnézek a piacon – nincs. Bemegyek egy boltba… nincs. átirányítanak a másikba. Bemegyek a másik boltba… nincs. visszairányítanak a piacra. De jó. Szerencsére az egyik piaci árus segít, a második bolt mögötti házban kapni gyümölcsöt. Kételkedve átmegyek a koszor udvaron – és tényleg, ott van a gyümölcs! Jól bevásárolok, hiszen már nagyon hiányunk volt.

Azért még mindig nincs jó kedvem a hajó miatt. Mérgemben hívom a szállodát, hogy elpanaszoljam, nem szóltak nekünk a hajóról. Nem veszik fel a vonalast… hívom a mobilt… a férfi veszi fel – először nem esik le neki mi a bajom, aztán kinyomja a telefont – nézek miért… mint kiderült azért, mert itt áll öt méterre előttem a háromkerekű motorjával, jött vendégeket fogni a szállodába.

Elgondolkozom:

  • Most vagy tényleg délelőtt tízkor még úgy volt, hogy nem indul hajó és csak később derült ki (tényleg nagyon változékony volt az idő)
  • Vagy pedig ez a Hotel California talán és ide csak bejelentkezni lehet, kijelentkezni nem – mert a pasi ittlétéből egészen biztos, hogy tudtak a hajóról – kérdés mikor tudták meg…

Mindegy, legalább visszavitt a háromkerekűjén a szállodába. Az időjárás hihetetlen, a kikötőben tűz a nap és van vagy harminc fok, az úton egy kilométerrel arrébb már hűvös van, két kilométerrel arrébb a parti szakasznál pedig sűrű felhők és szitáló eső – így érek vissza.

IMAG0767

Az ajtóban a felesége (a recepciós áll). Elpanaszolom, hogy jött hajó és nem szólt nekünk, pedig mi el akartunk menni. Azt mondja ő nem tudott róla, csak a férje – őszintének tűnik. Mondjuk el is tudom hinni, mert férjurát csak reggel meg este látni, amúgy a többi szállodában lóg – nekik is van még egy egy utcával arrébb (De akkor miért állt a csajszi  ajtóban, csak nem az új vendégeket várta? (egy se jött amúgy…)Vagy neki is akkor szólt a pasi, amikor már késő lett volna jegyet venni? Sose derül ki.

Na mindegy, ez van, így jártunk. Ismét megtanultam, Kínában csak magadban bízz. Ha ÉN hívtam fel volna a kikötőt, már nem lennénk itt.

Ez van… a szobába menet megnézem a ruhákat – minden csurom víz. A fényképezőt megpróbálom bekapcsolni – egyetlen képet csinál, ez jó jel, de utána ismét se kép se hang… hadd pihenjen.

IMG_4121

Andinak se mondhatnám hogy jó kedve van, inkább letargikus a hangulat, hiszen már úton lehetnénk a hegyek felé. Ricsi is elég nyűgös a hirtelen kelés miatt – Barni… nos, ő még mindig aludt. 🙂

Én elhatározom, hogy akármi is van, most már csak azért is jól fogjuk magunkat érezni! Másrészt lehet jobb is ez így, csuromvizes meleg ruhákkal lehet nem olyan okos dolog a hegyek közé menni, még akkor se, ha jó időt mondanak amúgy. Elhatározzuk, hogy másnap hazamegyünk – már ha lesz vonatjegyünk haza, ami csak holnap, a pályaudvaron derül majd ki.

Miután Barni felkelt, a lehetőségekhez képest a délután tényleg jól sikerült – Andi telefonjával fényképeztünk kicsit, hogy legyen mit megosztani. Elmentünk sétálni a kikötő felé vezető parti úton, hogy a többiek is lássák a napsütést – már a part végén levő kanyarban láttuk a napot, ez jólesett.

IMAG0778_stitch

Lemásztunk az útról a tenger partján levő sziklákra, ott nassoltuk licsit és más gyümölcsöket. A szél veszettül fújt ugyan, de nem zavart minket.

IMAG0768

IMAG0770

Virágokkal fotózkodtunk, forrásban mostuk meg a kezünket és nagyon kedves halászokkal beszélgettünk a világ dolgairól.

IMAG0759

IMAG0771

IMAG0777

Este sétáltunk még kicsit a még mindig szép parton, majd – búcsúképp – visszatértünk a kedvenc éttermünkbe, rendeltünk kagylót, rákot.  mindent ami finom. Két apróbb gond volt csak: egyrészt agyoncsíptek a szúnyogok, másrészt Barni egyszer csak elkezdett igazán fulladozni és köhögni – fogalmunk se volt mi lehet a baja, és miután jobban volt, hosszas percekig -néha köhécselve – nem volt hajlandó elmondani, mit evett meg, hiába mondtuk, hogy így nem tudunk segíteni.

Aztán úgy negyed óra unszolás és Andi kisebb (de jogos) aggódó anyukás idegességrohama után végre kibökte, hogy egy ráklábat evett meg – a tarisznyarákét – valószínüleg az akadt a torkán. Szerencsére később nem volt belőle gond.

Este kissé összepakoltunk, majd a már megszokott karaoke hangjaira tértünk álomra a szigeten töltött utolsó éjszakákon.

IMAG0782

Azt tudtuk, hogy továbbmegyünk. De arról fogalmunk se volt meddig – és hogyan – jutunk majd el másnap….

« Prev: :Next »