Még mielőtt kiderült volna, hogy Kínába költözünk, egyáltalán nem voltam megijedve az eseteleges lehetőségtől. De aztán mikor biztossá vált, hogy megyünk, akkor sem igazán éreztem idegesnek magam legtöbbször – mégis az elmúlt két hónap óriási feszültséggel telt el, pedig én tényleg azt gondoltam, hogy nem félek.

A sok cívódás, veszekedés és kiakadás után a búcsú napja nem volt könnyekkel teli részemről  – mert tudom, hogy hamarosan hazajövünk látogatni. Az indulás reggelén azért volt egy kis sírás, de Peti hamar megvigasztalt, majd ráparancsoltam a rokonokra is, hogy ne merjenek sírni – főleg Barni miatt, nehogy azt érezze, hogy valami tragédia történik.

De azért nagyon megható volt a búcsú olyan emberektől is, akiktől nem vártam, hogy könnyezni fognak. Valahol ez nagyon jólesett, de sajnáltam is, hogy így alakult, mert mindig annak nehezebb, aki otthon marad.

Nagyon köszönöm az utazás előtti spontán esti búcsúbulit, meg hogy egy kisebb díszkísérettel mehettünk ki a reptérre.

Az utazás leírásához képekkel!!! klikk a tovább gombra!

Barni meg se érezte, mikor felszállt a gép, sőt, nagyon tetszett neki, bár az öv becsatolását nehezen viselte.

Már a reptéren összehaverokodott egy kínai figurával és a légikísérőket is teljesen elbűvölte, pedig nem ő volt az egyetlen baba a fedélzeten. Nem vártam, hogy aludni fog, de azt sem, hogy ennyire jól viseli majd a repülést – bár a hatodik-hetedik óra környékén volt egy kis hiszti, végül csak sikerült a hasamon elaltatnom.

Mondanom se kell, hogy egy 11 kilós babával nehéz aludni (még akkor is ha három széken fekszel), úgy hogy alig kapsz levegőt a hasadra nehezedő súlytól, pláne, hogy a levegő nagyon száraz a gépen. Másfél órát aludt így, majd felébredt – onnantól már nagyon nyűgös volt leszállásig, de nem tudtuk visszaaltatni.

Tőlem szokatlan módon nagyon nyugodt és türelmes voltam egész úton, de szükség is volt rá, mert most pont Peti idegeskedett többet

Amúgy a kínai emberek – eddig- mind nagyon kedvesek voltak, de furcsamód hiába látják,hogy nyűgös a gyerek, akkor is próbálják felspannolni –de érdekes módon minden kínai így viselkedett Barnabással amikor hisztizett.

Mikor Pekingbe értünk, már alig állt a lábán, de mégis futkorászott össze-vissza a reptéren, alig tudtam utolérni. Amikor bejelentkeztünk a csatlakozáshoz és leültünk még 10 percre pihenni, Peti adott neki egy banánt, de Barni csak meredten bámult ki az ablakon és mutogatott kifelé, nem értette, miért van kint világos, holott nem annak kéne lennie J. Aztán a második felszállás után már túljutott a holtponton, és a repülőn minden körülöttünk ülő láthatta a melltartómat, ugyanis Barnabás tépte le a felsőm, és mutogatott a cicimre nagyokat kiáltva.

Leszállás előtt öt perccel aludt el, ernyedten lógott rajtam miközben én előrementem, Peti pedig a négy csomagot, a babakocsit és a 3 kabátot intézte

A taxiban aztán láthattam, hogy mi vár ránk – a város külső részén elég randa és ormótlan épületek tülekednek egymás mellett. A belváros már kedvesebb, bár erről részletesen még nem tudok beszámolni.

A szállodai szobába érve Barnit befektettük az ágyba, mondanom sem kell, hogy egyből felébredt J. Így aztán gyorsan csaptunk egy közös fürdést hárman a nagy kádban a jéghideg fürdőszobában, aztán meg a nagy ágyban közös takaró alatt aludtunk együtt 3 órát. Ekkor már itteni idő szerint délután fél négy volt. Ilyenkor szoktunk otthon felébrdetni ebéd utáni alvásból  – inkább nem voltunk annyira csöndben, hátha felébred Barni.

Ez nem történt meg, szóval öt körül felkeltettük szegényt majd mászkáltunk egy fél órát a környéken élelem után kutatva – persze ezt itt Kínában nem kell sokáig kutatni J.

Most pedig alszik megint, így mi is eltesszük magunkat holnapra, reméljük nem fog nagyon esni és sikerül átaludni az éjszakát mindenkinek.