Az első látogatás

zaqrack Post in Gondolatok,Tags: , , ,
2

Hát ezen is túlestünk, Anyukám és Laci pár perce mentek el a taxival. Amúgy is extra sebességgel száguld az idő (legalábbis nekem) mióta itt élünk, ez a két hét pedig különösen gyorsan elszállt.

Hogy mi minden történt közben, arról később írunk majd mindketten. Munkám volt rengeteg, de szerencsére belefért a hétvégék mellett három szabadnap is, amit együtt tölthettünk, és utaztunk is, nem is akárhova.

Hogy milyen vendégeket fogadni otthonról három és fél “egyedül” töltött hónap után? Nagyon jó.

A viszontlátás nekem nem volt katartikus élmény, és még utána is egy napig nehezen hittem el, hogy itt vannak, nehezen álltam át az agyamban, folyton az járt a fejemben, hogy pár nap múlva visszamennek úgyis, és ez csak egy átmeneti állapot.

Aztán az első éjszakával ez is elszállt. A vendégek pedig nem csak magukat és az otthonról küldött/kért dolgokat hozták, hanem magát az otthont is, az illatokat, az érzéseket és egy picit az otthon maradt többieket. Belakták az eddig üres vendégszobát és hipp-hopp az egész lakás kiszakadt Kínából, és olyan volt, mintha újra Budapesten lettünk volna – nagyon jó érzés volt.

Aztán a második héten útra keltünk – sokáig nem volt biztos, hogy tudunk-e utazni, de aztán végül szerencsésen összejöttek a dolgok, és a pekingi üzleti út pont a Mamáék ittléte alá szerveződött. Hozzádobtunk még egy napot, hogy nekem is legyen egy kis időm nézelődni, és így ezen a héten keddtől péntekig Pekingben voltunk – a végére pedig még pont maradt egy nap pihenni itthon, a búcsú előtt.

Peking – a sok munka ellenére – olyan érzés volt, mint egy közös nyaralás. Természetesen egy idegen szállodában nem volt meg az otthon érzete, de az együtt töltött idő és élmények igen. Andiék ráadásul a Nagy Fal mellé még egy dolgot láttak, amiért én nagyon irigy vagyok (mert a falat már láttam): igazi hegyeket.

Aztán eljött a szombat, az utolsó nap. Direkt nem mentünk már sehova, csak a lakásban és a környéken maradtunk (persze az más kérdés, hogy 38 fokos hőségben amúgy sincs kedve az embernek mászkálni :)) Egy nagyon kellemes nap után este, Barnabás fektetésekor  kezdtük el a búcsuzkodást.

Barnabás szerintem tökéletesen megértette, mikor a Nagyi lefekvés előtt elmondta neki, hogy holnap már nem lesznek itt, de azért remélem holnap nem fogja nagyon zokon venni. A mi búcsúnk nem volt fájdalmas, messze nem annyira, mint otthonról elköltözni, hiszen nemsokára, pár hónap múlva megint találkozunk, és most nem az ismeretlennek vágunk neki egyedül.Persze, itt van a gombóc a torkomban, mert szomorú vagyok, de ez még köszönőviszonyban sincs azzal a sírógörcsös félelemmel teli bizonytalansággal, ami a megérkezésünk után tartott pár napig.

A lakásunk -hiába érzem már egy ideje az otthonomnak- most nagyon üres és kicsit idegen is. Hiába az otthoni zenék és filmek a médiacenterben,  a kolbász és a szalámi a hűtőben, Budapest és Magyarország és az otthonunk hazament anyukámékkal együtt. Röghöz kötött nép a magyar, én is tudom, hogy az vagyok, és nagyon nehezen tudom megérteni, vagy átérezni azoknak a motivációját, akik úgy mennek el otthonról, hogy tudják, nem akarnak már hazaköltözni többé. Nekem ez egészen biztosan átmeneti állapot. Kétlakiságot még csak-csak el tudok képzelni (bár ugye ez Kínából elég nehezen oldható meg, tehát ha ez a cél, ahhoz új “bázist” kell majd keresni) – de a család, a barátaim és második otthonom: a pici de barátságos hegyeim és erdőim nélkül tartósan nem megyek sehova – márpedig az esélye, hogy ezek mind velem jönnének, igen csekély. 🙂

Szerencsére ezt Kína is így gondolja, hiszen itt minden külföldi csak egy vendég, mégha olyan barátságosak és kedvesek is az emberek. Mi mást tehetnék – keresem, élvezem és kihasználom a pozitívumokat, amíg tart ez az állapot, és mindent megteszek, hogy Andinak és Barninak is csak a legjobb jusson, amíg itt vagyunk. Nélkülük nem bírnám én sem.

 

 

« Prev: :Next »