Reggel arra ébredtünk, hogy esik az eső, és nem úgy nézett ki mint ami egyhamar eláll…

Reggeli után feltankoltunk süteményekből, és a szálloda előtt felvett minket a sofőr. Peit is lekísért minket, hogy segítsen elindulni, mert én nagyon izgultam, hogy nem fogunk sikeresen kommunikálni a sofőrrel, és a Nagy Fal nincs közel, nehogy ott maradjunk valahol, ahol nem kéne…

A sofőr nagyon szimpatikus volt, jól vezetett, kedves volt. A reggeli kávé természetesen megtette vízhajtó hatását, így kb. már az induláskor pisilni kellett. Félúton szóltam, hogy ha lehet, álljunk meg. Persze nem értette, felhívtam hát Petit, hogy legyen olyan jó, és magyarázza el neki, mit szeretnék. Úgy tűnt, megértették egymást, és hamarosan könnyíthettünk magunkon. Mikor Laci volt soron, hirtelen esni kezdett. Nem is kicsit. Kedves, segítőkész sofőrünk pedig kipattant, kikapott a csomagtartóból egy esernyőt, és azzal sietett Laci elé. Mikor elindultunk, az eső természetesen elállt. 🙂

Megérkezvén a Falhoz, illetve ahhoz az úthoz, ami oda vezet, a sofőr ellátott bennünket vízzel, és segített a pénztárnál. 110Y volt a jegy. 65Y a libegő, 45Y a falhoz a beugró. Libegővel jutottunk fel (Barnival nem biztos hogy megmásztam volna a fél hegyet…), egybe csak 2 ember ülhet, úgyhogy Marianne és Laci ültek be először, aztán én, Barnival az ölemben. Mikor felemelkedett alattunk a libegő, Barni lemerevedett. Mondjuk én is, mert a fák levelei súrolták a lábamat. Elég magasan voltunk, az biztos. 🙂

Odafenn könnyen ment a kiszállás, és nekivágtunk az útnak. Mao mondta egyszer, hogy az nem látta Kínát, aki nem látta a Nagy Falat. Nos, biztos mondott sok mást is, amivel nem feltétlen értek egyet, de ebben igaza volt. Gyönyörű látvány. Aki kicsit is érdeklődik az ország iránt, annak kívánom hogy egyszer jusson el ide.Mi tervezzük, hogy még egyszer jövünk majd, de akkor egy egész napos gyalogtúrára a falon.

Kicsit titkon reménykedtem, hogy maradni fog a reggeli, borongós idő, mert ha meleg is van, legalább a nap nem süt annyira. Hát, sajnos  sütött. Túlságosan is. 🙂

Barni volt a legfiatalabb, akit az úton láttunk, és nagyon lelkes volt, hogy szaladgálhat megint kedvére. Persze a meleg miatt egy idő után nem nagyon akart már szaladgálni. Nem is értem, miért! 🙂 A Nagy Fal azon szakaszán, ahol mi voltunk, sok kis bástya dísziti az utat. Itt nagyon klassz megpihenni a hűs árnyékban. Az egyik ilyen bástyában fiatalok ültek körben. Pihentek, nassoltak. Barni megállt előttük, ők meg lelkesen kínálgatták minden jóval. Természetesen a pocky nevű csokis ropi csúszott legjobban, mert itthon is szokott kapni ilyet. Nem nagyon akart továbbmenni, és ott hagyni a fél doboz édességet, de persze a vendéglátóknak is nagyon tetszett Barni, ezért ők se szívesen váltak meg tőle.

Lassan mégiscsak elindultunk tovább, Barni vissza-visszafordulgatott pocky után áhítozva. Mikor már majdnem végigjártuk a végigjárható szakaszt, meguntuk az izzadást és a meleget, és hazafele vettük az irányt. Visszafele már fényképezni is mertünk a libegőről. Barabás a nagyit hiányolta bőszen, és folyton hátrafele forgott, de legalább már nem félt a magasban. Én a magam részéről remélem hogy látom még ezeket a hegyeket, meg a Nagy Falat, de lehetőleg hűvösebb körülmények között. 🙂

Mikor visszafelé mentünk a taxihoz, az ajtók nyitva voltak, a sofőr pedig az ülésen hátradőlve szunyókált békésen. Fájó szívvel felébresztettük, és elindultunk a szállodába. Út közben Manka  a “Nyuszi Gyuszi fekszik árokban…” kezdetű dalt énekelte Barninak, és ő folyton kérte, hogy énekelje el újra. Én úgy elálmosodtam, hogy hátra dőlve majdnem elaludtam. Aztán arra gondoltam, hogy nem jó ha elalszom, mert akkor biztos mindenkire átragad az álomkór. Mikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy a sávokat elválasztó fehér csíkon megyünk, időnként visszatérve a szélső sávba. Ránéztem a sofőrre, aki a kormányra támaszkodva próbálta nyitva tartani a szemét. Egy ideig figyeltem, hogy jól látok-e. Jól láttam. Amikor észrevette hogy nézem, nekiállt a CD-i közt turkálni. Egy lemez sem volt, amin ne lassú, andalító számok lettek volna, és továbbra is majd leragadt a szeme. Az úton az autopályán közben folyamatosan szembejöttek azok a táblák, amiken az a figyelmeztetés áll, hogy ha fáradt vagy, ne vezess! Ekkor ijedtem meg, hogy nem jutunk haza, ezért hátraszóltam, hogy kapcsolják be a többiek is a biztonsági övet. Manka nem nagyon értette a dolgot, mondtam hát, hogy a sofőrünk picit álmos, és haza szeretnék jutni. Gyanítottam, hogy a kis dal álmosított el mindkettőnket, kivéve Barnabást. 🙂  Itt már a sofőr is kapcsolt, kicsit énekelgetett, aztán már felélénkült valamennyire. 🙂 Hurrá! Hazafelé mutatta a szállodát is, hogy mindjárt ott vagyunk. Mikor megérkeztünk odaadtam neki a 600Y-t, amit előre megbeszéltünk, és elbúcsúztunk. A hazafelé vezető utat leszámítva nem panaszkodhatok rá, mert nagyon kedves, segítőkész embert kaptunk a személyében az aznapi útra, de azért nagyon örülök, hogy nem aludtam el. 🙂

Kalandos nap volt, és az egyik legszebb, legnagyszerűbb dolgot tekinthettük meg: a Nagy Falat. 🙂