Az eredeti terv az volt, hogy mindannyian elmegyünk a nagy buddha szoborhoz, ami egy hegy tetején áll, és nagyon nagy. Peti azonban nem érezte jól magát, mert ráragasztottam a náthát, és aznap még dolgoznia kellett volna…

Peti úgy döntött ágyban marad, én meg Barnival nekivágtam, és felmentünk a Peak-re. Ez volt a B terv.

A busz kedvesen kanyargott felfelé, át a hegyeken. Odafele, mivel a reggeli csúcsforgalomban indultunk el reggeli után, állva tehettük meg a 35perces utat, de nem bántam, mert Barninak nagyon tetszett a vezetőfülke, meg a mellette levő utazási kártyaleolvasó.

Odafennt a busz beállt egy óriási garázsba, mi leszálltunk, és egy 20m séta után megpillanthattuk a kilátót. Ne egy magas építményt képzeljetek el. Egy 2-3 emeletes pláza. Akkora kb, mint otthon a Flórián üzletközpont. Persze nagyon klassz hogy vannak éttermek, meg kávézók benne, ahova be, illetve ki lehet ülni a teraszra, és csodálni a kilátást, mindenesetre meglepő volt, hogy nem egy magasabb épületet találtunk a helyén. A kilátás tényleg mesés, látni a hegyeket, amik körülölelik a várost, a hatalmas épületekkel, és középen az öböl. Gyönyörű!

Mondanom se kell, hogy a felfelé vezető hegyi úton, nagyon klassz “kis” házak vannak, de ugyanakkor megtalálható a lakópark jellegű épületegyüttes is. Gondolom mind nagyon olcsó…

A kilátó mellett egy 200m-es kis lebetonozott, árnyékos hegyi úton lehet sétálni, de sajnos még egy lejjebb levő buszmegállóhoz sem vezet el, hanem egy felfelé egyirányú útra, ahol egy magánház autobejárója van. Visszafordultunk hát, és hazabuszoztunk. Pont visszaértünk ebédidőre, és megint a japán étterembe mentünk.

Előtte persze gyorsan megvettük, amivel az otthoniak megbíztak minket: egy Ipodot Kainak, meg vettünk Barnusnak egy normális szandált, ugyanis ami volt neki, abba nagyon bebüdösödött szegénynek a lába.

Barni rákapott a tempurára. Egyre hamarabb belerázódik az idegen helyeken való étkezésbe. Peti tésztájából, és leveséből is szépen evett, de a rizs, és a kis tempura falatkák is csúsztak.

Ebéd utá hazafele menet Barni elaludt a karunkban, olyan fáradt volt. Lógott keze-lába. 🙂

Alvás után újra a strandra mentünk, hogy kihasználjuk a jó időt, meg a lehetőséget. A víz picit hűvösebb volt, mint előző nap, de nem bántuk.

Barni baromi lelkes volt megint, alig akart elszakadni, mikor 7órakor elindultunk visszafele.

A vizes ruháit lecseréltük száraz holmikra, egy közeli kis parkban, de a kis csibész elszökött, és pucéran ijesztgette a népet. 🙂

Hazafele szintén a felső szinten, elől ültünk, majd elmentünk a Happy Valley-be szétnézni.

Én arra számítottam, hogy kis utcai bódékból fogják árulni a kaját, ezzel szemben egy épület belsejébe kellett menni, és ott egy hatalmas, közös tér tárult a szemünk elé. Sok-sok asztalt láttunk, de nem mind tartozott egy étteremhez. Végül Peti unszolására leültünk egy asztalhoz, és rendeltünk. Sok kedvem nem volt a dologhoz, a belső hangra kellett volna hallgatnom, felállni, és elmenni. Nem mintha kosz lett volna, vagy ilyesmi. De az asztalok fóliával voltak leterítve, és valahogy nem nyerték el a bizalmamat. Brokkolis tintahalat rendeltünk. Nagyon finom volt, a tintahalat még Barni is megkóstolta, bár én inkább nem adtam volna neki… Mikor befejeztük fizettünk, és hazamentünk. Kicsit összepakoltunk otthon, aztán alvás.

Arra ébredtem 1-2óra körül, hogy Peti öklendezik a fürdőszobában. Na, gondoltam magamban: A náthás, legyengült szervezetnek nem kellett volna az a tintahal, remélem Barni, meg én nem leszünk rosszul…

Nem lettünk, de Peti nem festett túl fényesen reggel…