Reggel viszonylag korán keltünk, megreggeliztünk, majd a Lu Xun park felé vettük az irányt, hogy 10-re odaérjünk a Petőfi-szoborhoz. A szállásunktól csak 4 metrómegálló. Virágot elfelejtettünk venni, pedig van vagy 4 virágárus a környékünkön, de gondoltam majd csak találunk valahol. A metróról kifelé jövet, mindent árultak, csak virágot nem, így bolyongtunk egyet egy közeli kis utcán. (Peti: láttunk egy esküvői menetet is. A kocsik szélvédőjen hatalmas duplaboldogság-fejjel lefelé matricák, a rendszámok leragasztva száz év boldogsággal, petárdamaradványok mindenhol…)Végül lett virág is,szóval nekivágtunk a parknak. Egészen más mint nálunk, a hatalmas tereken rengetegen táncolnak, még tanár is van, a magnóból meg üvölt a zene! Nagyon jó hangulata van az egésznek. 🙂 (Peti: nem csak tánc van, van kardos koreográfia is, meg piros kendős – dobos tánc, egyebek… szóval igazi közösségi tér, amilyennek lennie kell egy parknak)

A szobrot megtaláltuk! Egész jól sikerült. Bemutatkoztunk hát a magyaroknak,bár csak két névre emlékszem. 🙂 (Peti: kb. a helyi kolónia harmada volt ott szerintem, olyan 40 ember kb.) Aztán volt Himnusz éneklés, meg beszéd, közben Barnabás talált pár csikket a bokor aljában (amúgy nincs szemét, főleg a parkok nagyon rendbe vannak tartva), majd meghempergett a földön. :S

Ezután egy kávézó felé vettük az irányt,Peti már nem tudott maradni, mert mennie kellett dolgozni (Peti: munkaebéd + megbeszélés volt a pekingi irodavezetővel), de mi még egy 3/4 órát eltöltöttünk két kisgyermekes anyuka társaságában, majd hazaindultunk.

Tudtam hol van a metró, mégis akkorák a távolságok, hogy többször elgondolkoztam eltévedtem-e, de nem!

Megvolt a metró, minden simán ment, sőt még ajándékot is kaptunk. A mertóra felszállva ugyanis egy idős bácsi betessékelt a szerelvénybe, majd egy hölgyhöz kezdett beszélni, aki épp ült. A nő erre kelletlenül felállt (az idősebbeket nagyon tisztelik, és az ő szavuk döntő), mi meg lecsüccsentünk. Mellettünk egy bácsi az unokájával, aki kb. Barnival volt egy korú, és éppen nyalókát szopogatott, próbáltak velünk ismerkedni, és a bácsi Barni kezébe nyomott egy lefóliázott teli pohatat,szívózsállal. A lötty színéből ítélve kávéra tippeltem, ezért nem is értettem miért tukmálják Barnira. Mikor leszálltunk próbáltam visszaszolgáltatni a folyadékot, de a bácsi csak legyintett, hogy a mienk, illetve Barnié.

Itthon aztán kibontottam. Nos, ízre olyan mogyorós kapucsínó,kókuszreszelékkel. Nekem nem igazán tetszett,így kicsit szégyenkezve kiöntöttem. Az alján mintha ázott homok lett volna…. nem egy szép látvány. :/

Míg Barni aludt, én megebédeltem, majd mikor Peti megérkezett kettő körül, a kismanó fel is ébredt. Így elmentünk sétálni, meg lőni Barninak valami élelmet.

A kajaszerzés nem nagyon járt sikerrel, de volt nálunk még egy kis sonkás bagett, így azt majszolta.A  Yu Yuan Gardent nem találtuk elsőre (Peti: nem nem találtuk, hanem nem akartam bemenni a túristákkal totálisan telített részre), így a környéken lévő túristásabb helyeken barangoltuk  be az érdekesebb helyeket.

(Peti: azért sikerült elétvednünk egy hutong-ban is, nagyon érdekes volt!) Végül taxiba szálltunk, mert szombat lévén iszonyat nagy volt a tömeg, és én sem éreztem túl jól magam.

Még mindig elég taknyos vagyok, így ezután Petit megbíztam Barni teljes körű felügyeletével, én meg lepihentem.

Egy fél óra múlva felébredtem, és nekiindultam, hogy mégis inkább velük leszek, lennt voltak a parton.

Barni a szombat délutáni tömegben összevissza rohangált, és ismeretleneknek produkálta magát. Nem semmi show-t csinált, nem tudtunk megálljt parancsolni neki, és igazából mi is kicsorduló könnyel nevettünk azon, mit művel. Főleg a japán tUrista lányok voltak oda érte, és egyből fotózni kedték. Majd odajött egy párocska is, és mindketten előkapták a fotómasinát. Erre Barni, aki addig csak térdelt a földön, lefeküdt, és féloldalra dőlve vigyorgott feléjük.

Odament Peti hogy felállítsa, de abban a pillanatban visszafeküdt, hiszen látta mennyire tetszik mindenkinek. Végül egy csapat japán lány kért tőlünk közös fotót, amivel részünkről be is fejeztük a sztárságot mára.

(Peti: ha már Japán… Itt a TV-ben éjjel-nappal a kinti szökőárról és földrengésekről (még tartanak az utórengések) megy a hír. Kicsit aggódok, hogy mi lesz így a lakással, ahol ugye épp japánok laknak… bár Tokyo-ban már működik a reptér, és a vonatközlekedés is helyreállt majdnem a teljes országban, azért elég szar a helyzet kint. Én a helyükben nem feltétlenül most mennék haza, a mi szerződésünk pedig még nincs bedátumozva,pont azért, mert nem volt fix, melyik napon költöznek haza… Na majd még kiderül, mi lesz, reméljük a legjobbakat nekik is és nekünk is. Amúgy nem, itt Sanghajban semmit nem éreztünk belőle. Pont azért, mert Japán lefogja a rengéseket.)

Hát ez van. Amióta ittvagyunk, Barni megtelt önbizalommal, mert bármit csináljon is, bármilyen rosszcsont legyen is imádják, sztárolják. Így én nehezen tudom neki elmagyarázni, hogy ne fetrengjen a földön, mert koszos lesz…

Ezután még a sétálóutcában nyüzsögtünk picit miután besötétedett, majd hazamentünk.

Végül a japán étteremben zártuk a napot, (Peti: mert olcsó, finom és kényelmes.) Barni szépen megette a szokásos rizsadagját, meg egy kis levest, aztán az egyik alkalmazott kislányával játszott. Így mi is meg tudtuk enni nyugodtan a vacsoránkat. 🙂

(Peti: Este még leszaladtam egy kis pálcikáért (Andinak csirke, padlizsán, gomba, nekem birkahusi, birkafaggyú és birkaporc meg egy kis padlizsán), a harmadikon beszállt (illetve inkább beesett) a liftbe 6-7 hullarészeg kínai és a gyerekeik, vicces út volt 🙂 Holnap vennem kell noteszt, mert beteltem (és egy teljes oldal a todo listám, kéne vadásznom alsógatyát, mert már csak kettő van tiszta (persze lehet mosatni, de hát ugye boltban ugyanannyi az új…) meg el akarunk menni parkba, hogy Barni tudjon szaladgálni rendesen. Persze ehhez az is kell, hogy Andi rendbejöjjön. Hajrá!)