Augusztus 22-én, kedd délelőtt 10:50-re szólt a buszjegyünk Shenjiamenbe. Picit korábban kimentünk az állomásra, mert még Andi jegyét vissza kellett váltani. Ez meglehetősen simán ment, 14Y kezelési költség ellenében visszakaptuk a jegy árát fél perc alatt. Amúgy az út négy és fél órás, egy technikai megállóval, kb. 300km, mindez 138Y-ért/irány (kb. 4000Ft). Még volt egy bő óránk az indulásig, így kicsit fényképezkedtünk a Nanpu híd aljában.
10:40-kor indult a felszállítás a buszra. Ez nem távolsági busz, hanem turistajárat – így nagy örömünkre egy emeletes busz gördült be. Az alsó szinten rossz kilátás de hihetetlen méretű ülések (ez az első osztály), fent egy sorban három repülős business class méretű ülés – a mienk az 1-3, tehát a legelső sor! Szuper! A gond csak annyi, hogy épp ült ott valaki, de megmutattam neki a jegyünket, mire morogva hátrament a 4. számú ülésre és az egész úton ott harákolt mögöttem. Aggódtam mérgében le ne köpjön 🙂
A kilátás a buszból pazar, ha eltekintünk a szélvédőre kenődött pár száz le nem mosott bogártól.
Amúgy tele lett a busz, nem maradt üres hely. Pár perccel a kitűzött idő előtt indultunk, ami után több meglepetés is ért minket:
- Angolul is elmondta az utaskísérő néni a mondanivalóját.
- Kaptunk kis kajacsomagot banánnal, keksszel, sütivel.
- Megkérdezték mit kérünk inni, azt is kaptunk.
- A fedélzeti tévék működtek.
Megkedtük hosszú utunkat ki Shanghaiból, kb. egy órán át tartott kivergődni a külvárosok szélére. Innen kicsit lazult a táj, az autópályán haladtunk a Hangzhou-i öböl felett átvezető hídhoz. Ez nyugatra van, tehát kerülő, hiszen Zhoushan szinte pont délre van Shanghaitól, de mégis ez a legrövidebb út közúton. Így lehet az, hogy a komp ezen a távon versenyképes a busszal, mindkettővel kb. 4-5 óra az út. Amíg nem épült meg ez a masszív, 36 kilométer hosszú öbölhíd, addig egyértelműen a komp volt a nyerő, hiszen a híd hiányában 150km-rel, azaz jó másfél-két órával hosszabb az út.
A hídra felhajtás előtt – mivel ebédidő volt, megálltunk egy technikai szünetre – pisiltünk és bejártuk az autópályapihenőt keresztül-kasul. Robiéknak megtörtént az első találkozásuk a büdös tofuval, ami maradandó élményt okozott 🙂 A környéken mindenhol gyárak, kémények és sárgásbarna levegő a horizonton. Örömmel indultunk tovább.
Ezután majdnem fél órán keresztül a tenger fölött mentünk a busszal. Érdekes élmény 🙂 A túloldalon Ningbo közelében nagy örömömre megjelentek a hegyek – és sajnos az eső is eleredt. Csodaszép kéményekkel tarkított ipari vidékeken haladtunk keresztül, mígnem végül ráhajtottunk a Zhoushan-szigetre menő hídra.
A szigetre átérve máris kellemesebb lett a táj is, a levegő is, és az eső is elállt. A busz is lassabb lett, és hídról-hídra haladva (elképesztő méretű hidakról beszélünk) nagyjából egy óra múlva beértünk Dinghai városába.
A szigetek lakossága amúgy a nagy hídépítések és fejlesztések (itt is komplett városrészeket építenek) ellenére lassan, de csökken, gondolom vonzóbb a nagyvárosi lét annak, aki teheti…
Dinghaitól megszűnt az autópálya, így lassabban, még 40 perc volt elérni Shenjiamen-be, úticélunk végére. A hosszú út miatt a terv szerint ebben a városban töltünk egy éjszakát, mielőtt átkompozunk az első szigetre, amit meg akarunk nézni.
A buszról leszállva belepottyantunk a vidéki forgataba. Shenjiamen a sziget közigatzagatási központja, kb. 130000 lakossal. Emberek rohangáltak mindenfelé, össze-vissza horpadt szakadt Citroen taxik keveredtek az olcsóbb kék színű háromkerekű robogómotoros szörnyecskékkel, rengeteg robogó – és persze az elmondhatatlan és kicsit émelyítő sós halszag terjengett a levegőben (itt van a legnagyobb halfeldolgozó üzem Kínában). Picit ijesztő volt belecsöppenni ebbe a katyvaszba.
Kb. 10 perc volt találnunk egy taxit és csak a második akart minket elvinni – mint kiderült azért, mert épp műszakváltás volt. Ezért a taxinkba két sarokkal arrébb beszállt a sofőr váltótársa és együtt haladtunk tovább a szállodánk felé.
A szállodát még otthon az interneten foglaltam – jó döntésnek bizonyult, a legnagyobb, közel 45 négyzetméteres lakosztály hármunknak 240Y volt a neten, helyben beséltálva a feltűntetett ár már 660Y. A bejelentkezés és fizetés simán ment, elintézték a szükséges regsiztrációt is a helyi rendőrörs felé.
A szoba vicces volt 🙂 Három ágy, ebből kettő jó 120centi széles, egy pedig 140 körül – a szokásos kínai szállodás kőkemény matracokkal. A szoba közepén Mahjongg asztal (erre még visszatérünk), tv, miegyéb. Ha az ágyak méretéből és az egyik ágy elé elhúzható függönyből már nem lenne egyértelmű a szoba rendeltetési köre, az éjjeliszekrényben megtalálható olajok, krémek, kis törölköző, csomagolt alsónadrág és egyéb eszközök, valamint az információs füzetbe elrakott AIDS-tájékoztató segít 🙂 Ja, és a szoba ablaka a rendőrségre nyílik 😀
Kis pihenés után be is vágódtunk a városba. Az elsődleges cél az volt, hogy vegyünk egy hazafele szóló buszjegyet – mert nagyon meg voltunk elégedve a szolgáltatással. Kérdeztem a recepción, tudnak-e adni térképet, hogy eltaláljunk a buszállomásra (nem a végállomáson szálltunk le), de nem volt. Viszont kiderült, hogy tudnak nekem buszjegyet rendelni. így is tettünk, elmondtuk mikorra kérjük, mondták hogy holnap reggel 10-re itt lesz a jegy. Szuper. Másodlagos célként olvastam róla, hogy a parti sétányon van esténként rengeteg hal és egyéb tengerikaja árus, í]y ezt vettük célba. Először az derült ki, hogy jó helyen van a szálloda, mert a kompkikötő a holnapi úticélunk felé csak 5 perc séta – másodszor pedig az derült ki, hogy a parti sétány azért nincs olyan közel, jó egy órát sétáltunk karakteres kis vidéki utcákon mire odaértünk. Persze mindenki minket bámult, ami azért Robiékat zavarta még egy kicsit 🙂 A kedvencem az a bácsi volt, aki jól oldalba vágta az épp halat pucoló feleségét, hogy figyelj ide, külföldiek jönnek az utcán! A város amúgy jó hosszú, de keskeny, mert a part mellett egyből kezdődtek a hegyek.
A sétányt megtalálva nézegettük a hajókat és a vizet egy kicsit.
Találtunk egy templomot is, ami mint kiderült, keresztény templom volt. Érdekességképp ezt is megnéztük – sajnos zárva volt.
Kezdtünk megéhezni, de megfelelőnek tűnő éttermet (és úgy általában éttermet) sehol sem találtunk!
Még jó fél órán át sétáltunk fölfelé a sétányon, sehol nem találva a aztán meguntuk és visszafordultunk, vettünk kis gyümölcsöt is. Arra tippeltünk – mivel asétány felén épp felújítási munkáaltok zajlottak, hogy ott vannak az éttermek, de most a felújítás miatt zárva vannak. Gondoltuk majd a lejjebb látott kis sétálóutcás városközpontban találunk éttermet.
Az eredmény még egy óra bolyongás volt, mert egyszerűen sehol nem volt semmi! Végül már nagyon éhesen és fáradtan végre találtunk egy akváriumokkal díszített falú éttermet, ahol ettünk pár előételt, némi pirított rákot és egy édes-savanyú halat. Jó volt, de semmi extra. Éhesen minden finom.
Étterem után , immár teli pocakkal még kicsit bolyongtunk a városban, a főtéren épp ment az esti táncos mulatság – annyiban volt más az otthon megszokottól, hogy itt egyenruhában táncoltak a nénik, jó volt, Robiéknak pláne tetszett, mert ők még Shanghaiban se láttak ilyet 🙂 Bevágódtunk egy taxiba, mert még egy órát sétálni már semmi kedvünk nem volt – elég volt az a jó két és fél óra bolyongás.
A szállodában fürdés után leültünk a Mahjongg asztalhoz kártyázni – és kiderült, hogy az asztal elektromos és benne vannak a Mahjongg kövek, amiket megkavar és kioszt + dobókocka-dobó gép is van benne! Sajnos a Mahjongg szabályait nem ismerjük, így ez kimaradt, ellenben sikerült úgy nyomkodni a gombokat, hogy a két készlet kőből az egyik kint maradt keverés után az asztalon – fél órán át próbáltunk rájönni, hogyan tudjuk visszavarázsolni mindkét készlet követ a gép belsejébe, de végül feladtunk. a megfelelő pillanatban kikapcsoltuk a gépet (amikor még nem adta ki a köveket, de a csapóajtó már nyitva volt), gondosan letakartuk a tetejével, kártyáztunk kicsit, majd aludni tértünk.
A széles (de rövid és kemény) ágyak miatt Robiék együtt is elfértek, így egy ágy üresen maradt – de a szoba szokásos használatával ellentétben nem kerestünk ide ideiglenes vendéget, hanem aludtunk.