Mint minden vendég, én is megkaptam a “lehetőséget”, hogy egy bejegyzés erejéig megörökítsem a Shanghai-ban töltött napokat, és az ittlétem említésre méltó mozzanatait. És hát sok ilyen volt…
A teljesség igénye nélkül:

A Qatarral utaztam, ötcsillagos légitársaság 15 óra oda, 18 vissza az út, átszállással Qatar fővárosában Dohá-ban. Oda egy óra transzfer idő, vissza négy hajnalban…..
Maximálisan elégedett voltam, extra ellátás, kényelmes, levegős, dönthető ülések, minden ülés hátuljába beépített komputer mozifilmekkel, játékokkal, hírekkel, stb., stb. Aki nem tud aludni az nem unatkozik. Még kis ajándék csomagocskát is kaptunk úti fogkefével, füldugóval, meleg zoknival(!). Szóval igyekeztek az utasok kedvében járni.

Minden igyekezetük ellenére azért jól elfáradtam a hosszú repülés során, a bőröndöm is leamortizálódott (leszakadt a füle), úgyhogy elég nehezen vergődtem el a hatalmas reptéren keresztül a maglevig, ami tényleg 300 kilométeres sebességgel száguld. Sérült böröndöm helyett újat kellett vennem, hogy haza tudjak utazni, és legyen miben hazaszállítani az időközben beszerzett (és szép számmal volt ilyen:-) holmikat, többek között egy “valódi” Louis Vuitton táskát. Így a Taobao-n (otthon Vatera) hosszas tanakodás és körültekintés után választottunk egyet (rózsaszínű:-), ami reményt keltően jól bírta a hazautat. Remélem rácáfol majd eddigi tapasztalatomra, hogy egy bőrönd max. két-három repülőutat, ill. az azzal járó megpróbáltatást bír ki és utána ki lehet dobni.

Az átállás két napot vett igénybe, addig olyan ájultan aludtam reggelenként, hogy Bubu (Barni) ébredésére sem keltem fel, ami normál állapotomban kizárt. Az átállás után, reggelenként, hogy Andiék tovább alhassanak és, hogy pótoljam valamelyest Bubu hiányomat, mindig behívtam a szobámba amikor felkelt és meséltem neki. Néhány alkalom után már befékezett az ajtóm előtt, bekukkantott, hogy fenn vagyok-e, és már nyargalt is be a kukkantós könyvvel a kezében, álomittas pofácskával. Nem lehetett ellenállni neki. Talán ezek voltak a legmeghittebb pillanatai ottlétemnek:-))
Nekem ez a három hét elsősorban Buburól és Andiékról szólt és csak másodsorban Shanghai-ról. Ennek ellenére szinte alig volt a három hétben két-három olyan nap, amikor nem mentem, mentünk volna várost nézni, vagy ne lett volna valami egyéb program aminek kapcsán további tapasztalatokat lehetett beszerezni a városról és az ott élőkről. Elég, ha azt mondom több száz kép készült kirándulásaim alatt?
Jó volt, hogy egy kicsit belepillanthattam az ottani magyar társasági életbe, és részese lehettem egy baba-mama találkozónak, megismerhettem az Andiék ismerettségébe tartozó kint élő magyarokat, akik igazán nagyon kellemes emberek. Ráadásul volt szerencsém Peti kolléganőjének otthonában végigenni egy, azt hiszem hat fogásos igazi kínai ebédet (hála istennek kevés volt a tészta, de erről majd később:-))), ami hát nem minden külföldinek adatik meg.

Gyönyörű és különleges dolgokat láttam az óriási városban, számtalan pagodát, buddhista templomot, buddhista szertartást, katedrálist, szépséges kerteket, parkokat, vizivárost, utaztam hajón, és voltunk csónakázni is. Körülnéztem, és néha vásároltam a copy marketen, antik piacon, ruha és gyöngypiacon, és láttam igazi kínai piacot is különleges zöldségekkel, halakkal, tengeri herkentyűkkel, utcán levágott, helyben kopasztott csirkékkel, vízben tartott élő békákkal.
Kétszer voltam masszázson, mindkétszer egy óra talp, egy óra teljes test masszázson. Isteni volt, és viszonylag az itthoni árakhoz képest olcsó, kb.5000 forint. Na azt például meg tudnám szokni:-) Hasonló, de mégis más, mint itthon.
Nekem is nagyon tetszett, hogy ott a parkokban közösségi élet folyik, táncolnak, tornáznak, kórusokban énekelnek, zenélnek. De találkoztam furcsasággal is, pl. a parkban pizsamában ülő nénikével…., ott állítólag ez teljesen szokványos. Itthon jönne érte a mentő:-) Vagy például tanúja voltam a metrón ahogy egy fiatal lány akkurátusan és nagyon ügyesen felragasztotta a műszempilláit, majd utána ki is sminkelte magát és nem zavarta, hogy kb. ötven ember nézi végig a műveletet.
Az emberek többnyire kedvesek, egyébként is egzotikumnak számítunk ott fehér emberként, persze ebben is Bubu a fő attrakció. Ezt persze én teljesen meg tudom érteni.:-). Kevesen beszélnek angolul, de általában segítőkészek. Mondjuk annyian vannak, hogy a túlélésre hajtanak, szóval simán kiteszik a könyöküket és eléd vágnak metrón, utcán, sorbanálláskor….Ez talán nem annyira szimpatkus, de végül is érthető.
Ami a kinai konyhát illeti, egyelőre nem lett a kedvencem. Az arab sokkal közelebb áll hozzám. Egyszer ettem jót kintlétem alatt, az is egy japán étteremben történt:-)) abban a bizonyosban ahol Andiék az első hetekben olyan gyakran ettek. Miután kipróbáltam, meg tudom érteni miért volt az a kedvenc helyük. Kár, hogy sajnos messze van onnan, ahol jelenleg laknak:-(
A kinai konyha tele van tésztával, annyi tésztát itthon hónapokig nem eszem mint amennyihez ott volt “szerencsém”. Lehetséges, hogy meg tudnám szokni előbb utóbb, de egyenlőre ehhez még idő kell, mert ételek, élelmiszerek tekintetében annyira más ízvilág a miénkhez képest…
Talán majd a második nekifutással áprilisban, amikor Babóka születik:-)