Ricsi születésével és anyukám ittlétével sor kerülhetett arra, amit már régóta terveztem – elbicajozni a tengerig. A Zhangjiabang csatorna a házunktól egészen a partig fut, az északi partján végig egy kellemes kis úttal. Illetve majdnem végig – ugyanis helyenként megszűnik, házba ütközik, falba ütközik vagy más akadály állja az ember útját. Ilyenkor a megoldás egy utcányit északra menni, és ott haladni tovább amíg vissza nem lehet kavarodni a partra. Vagy néha érdemes egy kicsit körülnézni, tényleg zsákutca-e az a zsákutca.

Az útvonal tehát így nézett ki, pár eltévedéstől kivéve oda-vissza ugyanott mentem:

Igazság szerint ezt az utat egyszer már bejártam a külső, S20-as gyűrűig – tehát kb. félútig. Utána viszont újdonságok jöttek. Szép nagy képekkel illusztrált beszámoló következik.

A parktól indul a sétány, az azt körülvevő villanegyednek megfelelően szépen kiépítve.

Utána a belső gyűrűt keresztezve folytatódik az “idill” – a három emeletes villák 4-5 méter magas kerítés mögött vannak a sétány mellett. Ez a környék (Jinqiao) híres arról, hogy szerte a világból különböző tájak építészeti stílusaiban építettek komplett lakóparkokat. Ez itt épp kicsit angolos jellegű, ha jól látom:

Aztán -az ezen a szakaszon még csak épülő- középső gyűrű táján elfogynak a villák és kicsit kínaiasabb környék következik. Viskók, szemétválogató telepek, illegális szemétlerakatok, vagy éppen épülő lakótelepek.

A biciklisek egyik problémája a kutya.  Szerencsére itt sokkal kevesebb a kutya, mint otthon, és amelyik itt-ott császkál, az is sokkal nyugodtabb, mint az otthoni ugató és rohanó, a kerékpáros lábát pörgő szafaládénak képzelő kis vakarcsok. Nem hiányoznak.

Ezen a környéken esik meg amúgy először, hogy egy falban végződik az út. A fal előtt pár méterrel három indiai emberke bicajozott felém. Köszöntünk, majd felhívták a figyelmem, hogy az út le van zárva. Mondtam volna nekik, hogy nem úgy van az, de már tova is mentek. A falat egy kis vállon bicajcipeléssel könnyen ki lehettt kerülni, utána pedig egy jó 100 méteres terep-kerülővel máris el lehett jutni egy hídhoz, ami visszavitt a megfelelő útra. Ezt már a korábbi ittjártam során tapasztaltam, így nem okozott gondot. Mentem hát tovább.

Hamarosan megint kis kerülő következett, és egy kis lakóközösség központján mentem át. Árusok, zöldségesek, gyümölcsösök, falon lógó szárított húsok, tészták, utcán rohangászó és boldogan játszó gyerekek, autószerelő férfiak, jobb sorsot érdemlő, útszéli kis lukban a kanapén ülve selyempizsiben épp ébredező és ügyfélre váró fiatal lányok, ebédidő révén finom illatok, valamint kevésbé finom illatot és bizonytalan összetételű füstöt eregető hajók. Tapintatos fényképezőgéphasználatom révén csak az utóbbiról van kép:

Na jó, azért egy az utcáról is csináltam egy képet:

Nem sokkal később a túlparton megláttam a Big Ben-t. Vagy mégsem?

Haladtam tovább… Megint zsákutcában – ezúttal egy keresztező folyóban – híd nélkül – ért véget az út. A múltkor ideáig jöttem, mert felkanyarodva a balra levő főútra nem találtam meg a sétányra visszavezető utat – és az időm is lejárt, haza kellett mennem. Most tanulmányoztam egy kicsit a térképet és a környéket, és úgy láttam, nem kell várni a következő utcáig, közvetlenül a keresztező csatorna mentén kell továbbmenni. Ez jónak indult:

aztán volt benne egy kis minimális kihívás:

majd aztán valahogy mégis ez lett belőle:

A célnak viszont megfelelt az út, ugyanis visszakerültem a sétányra. Az is kiderült, miért nem sikerült ugyanezt megtennem a múltkor – egy óriási cégkomplexum épül, nagy parkokkal és modern épületekkel, több, mint egy kilométer hosszan – az építkezés után következő utca meg közvetlenül egy kersztező hídra vezet és sehogy se lehet róla lekanyarodni a csatornaparti sétányra – ennek még lesz szerepe hazafelé.

Kellemesen folytatódott a sétány pár kilométeren át.

Jólesett a fák árnyéka, mert 27 fok volt és tűzött a nap. Örömöm nem tartott sokáig, hamarosan ugyanis ismét egy építkezésbe futottam – ezúttal azonban egy híd épült az út felett. A híd alatt átjutottam (épphogy, és így is rendesen rá kellett hasalnom a kormányra), de utána áthatolhatatlannak tűnő fal következett. A fénykép mégis a fal másik oldaláról készült, hazafele menet  – erről szintén később.

Itt következett a legnagyobb kitérő, ugyanis sehogy se sikerült visszakavarodnom a partra egy darabig a kerülő miatt. Először mindenféle gyárak jöttek, majd fóliasátrak és egyre kellemetlenebb illatok. Aztán meglett az oka is, egy raktárban kis markolóval pakolták a folyékony szart trágyát kis teherautókba, amik vitték is a földekre. De a csatorna partjára, sehogy sem tudtam visszakeveredni. Helyette jött keresztbe egy meglehetősen gyér forgalmú kétszer három sávos út, szerencsére bicajbarát felüljáróval.

Sejtettem, hogy ez jót jelent, de meg is néztem a térképen azért – ez bizony a reptérre vezető  legkülső autópálya volt, mi azt jelentette, hogy elvileg már csak három kilométer a tengerpart.

Hogy miért csak elvileg? Mert még vissza kellett találnom a helyes útra. Az autópályát keresztezve az első adandó alkalommal jobbra fordultam vissza a csatornapart felé és innen a partig bizony még nem egyszer, hanem háromszor is sikerült zsákutcába jutnom. Viszont bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam.

Egy jó fél kilométeres út volt előttem, fákkal szegélyezve. És sehol egy ház, sehol egy ember. Sőt, az utcáról leágazó mellékutcákban földút volt, szintén civilizációs nyomok nélkül. Nagy élmény volt, nem gondoltam volna, hogy kijutok a városból 🙂 Lehet nehéz átérezni, miért örülök ennyire egy nyamvadt földútnak, de aki akarja, próbálja utánam csinálni, hogy hónapokig nincs olyan pillanat, hogy az ember egyedül lenne bárhol a lakásán kívül. Nagyon tud hiányozni. A relatív természetes környezet csak emelt az élményen.

Aztán persze visszajutottam, de csak kedves kis házikók jöttek veteményesekkel. Aztán egyszer csak zsákutca, és egy keresztező csatorna, híd nyoma nélkül. Megpróbáltam a szokásos – balra megyek a következő keresztutcáig – trükköt de nem kereszt- hanem zsákutcába jutottam, nem is akármilyenbe:

még most is érzem a szagát :-S. Aztán visszafordulva kis kavargás után közel egy kilométerrel észak felé találtam egy hidat, ami egy gyönyörű útra vezetett rá.

Erről lekanyarodva vissza a csatornapartra pedig már tudtam, hogy végre a célegyenesbe érkeztem. És valóban, pár perccel később elérkeztem az út végére, a tengerpartra.

Nagy elvárásaim nem voltak. Tudtam, hogy nem homokos-pálmafás strandot kell elképzelni, de még csak nem is sziklás partot. Shanghai tengerparja ipari jellegű a javából, nem éppen inspiráló betonból készült hullámtörőkkel szegélyezve, több rétegben, ameddig csak a szem ellát:

És tekintve, hogy nem messze van a Huangpu torkolata, a szaga és a színe sem olyan, mint amilyet egy tengertől várna az ember. Inkább egy nagy és szeles, hordalékos folyóhoz, vagy tóhoz hasonlít.

Persze mindettől függetlenül, mint szerencsétlen szárazfölddel körülzárt országból származó ember, mindig pozitív hatással van rám a tenger, akármilyen is legyen. Kiültem a betonfalra és stílusosan egy otthonról hozott Balaton szeletet fogyasztottam el uzsonna gyanánt – így találkozott a magyar tenger a kínaival 🙂

Természetesen nem voltam egyedül. Több fiatal is úgy gondolta, itt tölti ezt a kellemes szombat délutánt a parton, ők már előttem érkeztek, és láthatóan nem éppen az aktív pihenés hívei:

Majd nemsokár befutott két robogón egy négyfős társaság – egy kék öltönyös pasi egy kissé hiperaktív fiatal lánnyal, aki szemmel láthatóan nagyon boldog volt, hogy elhozták a tengerhez (és ezt az öltönyös nyakára csimpaszkodás közbeni visítással mutatta ki), valamint két másik férfiember.

Utóbbiból az egyik odajött hozzám és elkérte a fényképezőgépem – gondoltam felajálnja, hogy lefényképez a parton engem. Nos, nem ez történt, elkezdte fényképezni a barátait vele. 🙂 Ez nagyon tetszett, és így már van képem teljesen ismeretlen kínaiakról:

Kicsit persze beszélgettünk is, a szokásos “de jól beszélsz kínaiul” – “ugyan, ugyan, ne túlozz kérlek” és a “honnan jöttél” körön kívül szó esett arról is, milyen emberfeletti teljesítmény szerinte a Century Park-tól idebicajozni, valamint kaptam végül egy névjegykártyát is újdonsült barátomtól, aki amúgy lakásfelújítással foglalkozik és a parttól nem messze, Caolu negyedben lakik.

Egy és háromnegyed óra volt amúgy eljutnom a partra. Negyed órát eszegettem – nézelődtem – beszélgettem. Ha fürödni nem is, két dolgot nagyon jól lehet csinálni Shanghai tengerpartján.

Egyrészt repülőket nézni, mert közel van a pudongi reptér és így a fejünk fölött ereszkednek le a gépek. Másrészt pedig hajókat nézni, mert az viszont van a vízben bőven, a közepes méretűtől a hazalmasig:

A pihenő után hazaindultam. Sok érdemleges a hazaúton nem történt. Sokkal gyorsabban haladtam, egyrészt mert már nem álltam meg fényképezni, másrészt meg hátszelem volt a tenger felől. Azért volt pár esemény:

Az áthatolhatatlannak tűnő falon sikerült átjutnom. A csatorna szélén egy részen hiányzott a lemez, itt gugolva pont átfértem. A bicajt pedig eközben a csatorna vize fölött emeltem át magammal. Szép tornagyakorlat volt, a hídépítő munkásoknak legalábbis tetszett, mert mind engem bámultak.

Ez a  fal számomra ismét azt jelentette, hogy nem szabad megijedni az akadályoktól – Kínában nincs olyan, hogy lehetlen.

És ugyanezt bizonyította az a három indiai bicajos, akik tátott szájjal nézték a hídról, ahonnan nem vezet le a partra út, ahogy szépen átsuhanok alattuk, immár hazafele – holott ők még mindig a tenger felé mentek. Aki megijed holmi útra épített falaktól, meg görönygös földutakról, az nem biztos, hogy eljut a tengerpartig – vagy eljut, de nagyon lassan.

És így már máris sokkal nagyob értéke van annak, hogy ott jártam a parton, akármennyire is kevéssé inspiráló környék. Jelen esetben ismét az út volt a fontos, nem pedig a cél. És biztosan visszajövök még, mert jó volt.

A hátszélnek és a már jól ismert útnak köszönhetően mindössze egy és negyed óra alatt haza is értem a huszonöt kilométeres hazaúton. A kezem pedig lebarnult, nem is picit.

Apró kis adalék a végére, hogy bár még korábban sose jártam ott (a reptéren landolás szerintem nem számít), ma még egyszer eljutottam majdnem egészen a tengerig. Ugyanis egy nemrég ideköltözött kedves barátunk hívott délutána, hogy megjöttek a hajón kiküldött csomagjaik – amiből történetesen kettő a mi cuccainkkal van tele. Így este taxival még egyszer kimentem majdnem a G1501-ig, mindössze 2 kilométerre az úttól, ahol délután bicajoztam.