Képek és gyerekek nélküli, hosszú, személyes nézőponttal teli blogbejegyzés következik. Én szóltam előre.

Aki utazott már velem valahova, tudja, hogy településenként jó 2-3 órát el szoktam tölteni a szálláshelyünk kiválasztásával. Véleményeket olvasok, térképeket nézek, árakat hasonlítok össze. Meg is van az eredménye: nagyon ritkán sikerül mellényúlni, általában elégedettek vagy még annál is boldogabbak vagyunk a szálláshelyeinkkel.

Ha Pekingbe megyek, akkor viszont eszembe se jut keresgélni. A Landmark Towers-ben foglalok szobát. Pedig ez a szálloda semmi kiemelkedő extrát vagy különleges szolgáltatást nem tud felmutatni. Nézzük át kicsit a hátterét, miért mégis mindig ez a hely lesz befutó.

2011 előtt háromszor jártam Pekingben.

Életem első pekingi éjszakájára (ami történetesen életem első éjszakája volt Kínában) 2008 áprilisában került sor egy üzleti delegáció tagjaként a Landmarktól egy-két kilométerre dél felé fekvő Zhaolong szállodában. A Zhaolong egy kínai ötcsillagos szálloda – mindennel ami vele jár. Óriási giccses aranysárkányok a hallban,nagy szobák, végtelen számú személyzet – de a nemzetközi láncokhoz képest megfizethető ár. Abszolút semmi nem szólna ellene – mindössze annyi, hogy semmi szükségem ötcsillagos szállodára, és így –még céges költségre sem- tartom indokoltnak az ehhez tartozó felár megfizetését.

Másodszor A Beijing City Hotel-ben töltöttem egy éjszakát, ami konkrét időutazás volt a nyolcvanas évekbe. Bár ugyannanyiért, mint amennyiért itt egy szobát kapok, ott kisebb lakosztály jár, a csapnivaló reggeli, lepukkant bútorok, rossz elhelyezkedés miatt mégsem szeretem. És igazából ott ásta el magát ez az intézémény, amikor az alatt a bizonyos éjszaka alatt háromszor is felhívtak a  szobámban telefonon az éjszaka közepén, akarok-e „masszázst”.

Harmadszor nem is akartam Pekingben maradni – egyszerűen lekéstem a repülőt, így a „Beijing CTS” szállodába kerültem be két éjszakára, ami történetesen pont ugyanazon út mentén van, mint a Zhaolong és a Landmark, csak éppen északra 2 kilométerre. Ez a tartózkodás maradandó élményekkel járt  –de erről már írtam korábban a régi blogon bővebben, tessék ott elolvasni. Eszembe se jutna visszamenni ide magamtól.

No de vissza a Landmarkhoz… A szálloda a hármas körgyűrű keleti oldalán fekszik, a diplomatanegyed mellett, közel a reptéri sugárúthoz. Semmi sincs közel – de messze sem. Turistáknak szerintem elég előnytelen helyen van, talán csak a bárnegyed van sétatávolságra, a látványosságok nagy része legalább fél órára van innen. De minden más is. Még dugóban is a város legtöbb fontos helyére, az üzleti negyedbe és még a reptérre is fél óra alatt ki lehet érni. Ez Pekingben nagy szó.

A Landmark egy 460 szobás szállodai, némileg kevesebb, de azért még mindig tekintélyes mennyiségű szobáát magába foglaló apartmanszálló és egy nagy irodaházból álló komplexum. Olvastam egy szállodaértékelős oldalon, hogy a szálloda –  a vele közvetlenül szemben álló egy kategóriával feljebb levő Sheraton Great Wall Beijing-gel együtt a 90-es évek elején épült, és akkor pekingben ez volt a világ közepe. Az összes külföli a környéken nyüzsgött, itt volt az egyetlen külföldi-jellegű bevásárlóközpont, itt voltak a nemzetközi cégek irodái, a nagykövetségek, minden. Előkelő hely volt a javából.

Aztán szépen öregedni kezdett, és a városban a hangsúly eltolódott máshova – például délre, az azót felépült üzleti negyed felé a felhőkarcolók és a CCTV geometriai csodaépülete közé. Valamikor a 2000-es évek elején ha jól tudom jött egy felújítás – de azért meglátszik a szálloda kora – mégsem mondanám szakadtnak. Azt írta az értékelő ezen az oldalon, hogy „olyan a szálloda, mint egy öreg dáma. Messze túl van a fénykorán, de azért még van tartása” – és ez nagyon találó, én se írhatnám le jobban.

Úgy kerültem ide, hogy Tamást (aki történetesen a főnököm) kellemes emlékek kötik ide, mert amikor régebben Pekingben járt mindig itt lakott – így 2011 novemberében, mikor együtt jöttünk Kínába, ide foglaltunk szállást. Elsőre egyáltalán semmi extra benyomást nem tett rám, mint írtam, semmi kiemelkedőt nem nyújtott, látnivaló a környéken nem sok, taxit nehéz fogni, és még sorolhatnám. Most direkt visszanéztem, azt írtam róla a régi blogon, hogy “kellemes kis szálloda” és semmi többet, ami tökéletesen jellemzi a semlegességét 🙂

Aztán az akkori három itt töltött éjszaka alatt – és az azóta itt töltött még 7-8 alatt közelebb került hozzám.

Alapvető, hogy Kínában nem szabad semmihez tökéletest igénylő elvásárokkal fordulni, ha el akarod kerülni az idegeskedést. Valami úgyse fog működni, kiborítják a kávét az asztalodra, nem működik valami a szobában, vacakolnak a recepción, stb. MINDIG van valami. Itt is mondhatnám, hogy voltam már olyan szobában ahol büdös a fürdő, az aparmanban nem működött a tűzhely, meg hogy most is 3 percet küzdöttem, hogy le tudjam ereszeni a fürdővizet, drága a szobai internet, de ezek apróságok, amik fölött megfelelő hozzáállással át lehet lépni. És lehet kompenzálni apró figyelmességekkel, pici apróságokkal. Például:

–          A Reggeli. Nagybetűvel. Voltam már több ennél sokkal jobb és drágább szállodában, de a reggeli itt kiemelkedően jó és változatos. Ez nagyon fontos, mert amikor a szállodában élsz, tényleg a reggeli alapozza meg a napot

–          A liftnél álló bácsi. Három dolga van mindössze: megnyomni neked a lift gombját, köszönni és mosolyogni. De ezt ő teszi a legjobban az egész világon. Mindig, mikor Pekingbe jövök, már várom, hogy találkozhassak vele, mert mosolya feldobja a napom. Ez pedig nagyon fontos egy olyan városban, ami még nekem is az agyamra tud menni néha.

–          A festőművész. Akinél a 30. szülinapomra kapott képeket vettük, aki most is messziről integetett, mikor a boltja közelében voltam, és beinvitált a műhelyébe egy kis beszélgetésre, aki ma retteneteset csalódott és elnézést kért, hogy rosszul jósolta meg, hogy Ricsi lány lesz. Persze, azért is csinálja, mert ebből él. De mégse mesterkélt és jól esik.

–          A éttermek. Nagy szálloda révén 10 étterem is elérhető, anélkül, hogy ki kéne tennem a lábam az utcára, többsége emberi árakkal és kitűnő ebédmenükkel operál. Fontos, mikor rámjön a „Peking-blues” és ki se akarok menni.

–          Van apartman részleg, kicsit szakadtabb kivitelben, de ugyannyiért, mint a sima szálloda – gyerekekkel az a plusz egy félszoba rengeteget jelent.

–          Ingyenes konditerem és uszoda. Most ezt nem fogom kihasználni, de hosszabbra nyúló üzleti utakon nagyon fontos.

–          És a recepció, ahol kínai viszonylatban minden simán megy és értenek az emberek a munkájukhoz.

Mindezt egy kínai négycsillagos besorolással, egészen emberi áron: 100 dollár egy szoba egy éjszakára (reggeli nélkül), ami egyrészt olcsóbb, mint a hasonló szállodák Pekingben, másrészt pont az a költség, ami tökéletesen elfogadható a céges keret viszonylatában.

A fenti pozitívumoktól függetlenül eseti látogatóknak, turistáknak nem ajánlom – mert kizárólagosan városnézés céljára tényleg nincs a legjobb helyen, és kicsit talán drágább is, mint elvárná az ember, van jó szálloda olcsóbban is.

Ma este az volt a legnagyobb dilemmám, hol vacsorázzak. Mivel elkezdett szakadni az eső és este kilenctől még dolgoznom kell (mindjárt), a szállodán belül keresgéltem. Kínai étterem van itt sok: szecsuáni, észak-kínai, shanghai-i – de a kínai étterem nem egy olyan műfaj, amit jó egyedül művelni. Szóval –bár nem annyira vágytam nyugati kajára- végül a Hard Rock Café-ban kötöttem ki, mert egyrész ez is itt van a szálloda aljában, másrészt mindig jó zene szól, harmadrészt meg ide is kellemes emlékek kötnek – itt került sor ugyanis arra a beszélgetésre, amelynek folyományaként most itt élünk Kínában.

Gondoltam kipróbálom a Hard Rock Café „legendás 10 fontos” hamburgerét, mert még sose tettem. Egy egészen jó hamburgerrel sikerült megtölteni rendesen korgó gyomrom (hiszen ebédidőben még a vonaton ültem), de azért megjegyezném, hogy Shanghaiban a New York Steak&Burger bármelyik kreálmánya bármikor lemossa a színről, arról nem is beszélve, hogy kevesebb, mint feleannyiba kerül. De hát itt ugye nem feltétlenül csak az ételt fizeted meg, mint mondtam, mindig jó a zene.

Még egy apróság: Andi úgy engedett utamra ma reggel, hogy „Jó lesz ez a kis utazás, legalább végre egy napig nem kell Rocky-t nézned.” Tudniillik ugyanis Andi a világ legnagyobb Rocky rajongója (ez az a hétrészes filmopusz amiben Sylvester Stallone bokszolót alakít), minden héten megnéz legalább egy, de inkább két részt belőle. Szerintem legalább tízszer látta mindet, ami ahhoz képest, hogy mikor kb. egy éve meg akartam vele nézni az első részt először, húzta a száját, hogy őt nem érdekli „egy unalmas bokszolós film”. Na de lényeg a lényeg, Andi jóslata nem jött be – mi mást játszottak volna a tévéken a Hard Rock Café-ban, ha nem a Rocky V-ből kiemelt klippel James Brown Living in America című számát…

Hát ennyit a szürke kis pekingi szállodáról, ami kicsit a szívemhez nőtt. Most viszont megyek, mert két perc múlva kilenc és dolgoznom kell. Holnap délelőtt ügyintézés, délután kettőkor vonatra fel és száguldok haza.

Na és aki ezt mind végigolvasta, kap bónusz Barnabást. Andi mesélte. Ma történt, abból az apropóból, hogy nem alszom otthon:

–          „Anya, én nem szeretem, hogy Apa dolgozik!”

–          „De Barni, akkor nem keres Apa pénzt, és nem tudnánk licsit enni meg rakott krumplit sem.”

–          „Anya, én is dolgozni szeretnék!”

–          „Mit, Barni?”

–          „Vezetni kék BMW-t!” (háttér: Barni kapott ma egy kis kék BMW-t, mert MEGTANULTA KIKÖPNI A FOGMOSÓVIZET!

–          „Sofőr leszel, Barni?”

–          „Igen!”