Felhívnám figyelmét, hogy Barnabás fiam lassan betölti 3. életévét, és szeptembertől -ha minden igaz- óvodába megy. De csak heti három alkalommal élvezheti majd a csendet, azt se sokáig.

Mélységesen sajnálom, hogy zavarják önt Barni fiam léptei, ahogy reggelente mint egy kiselefánt, átdobog a hálószobába, vagy amikor jókedvében fel-alá rohangál a folyósón, és nagyonat kacag, nevetgél közben. Rászólok időnként, hogy próbáljon meg halkabban járni, egyelőre sikertelenül. Pedig tud ő halk lenni! Például, mikor esténként lefekvés után hangtalanul kioson a folyósóra, és ott álldogál, mert nem mert bejönni a nappaliba, mert tudja hogy megszidjuk, mert már aludni kéne. E helyett halkan, konkrétan némán kioson, ott áll, és mikor én elmennék a mosdóba, baromira meg tudok tőle ijedni időnként… Mert tényleg nagyon halk!

De őn ezt nem tudhatja, hiszen nem velünk él. (Hál`istennek!)

Én megkértem, hogy legyen halkabb, mikor ráragasztotta azt a “kedves” papírkát az ajtónkra… De megkértem már előtte is többször.

3 éves lesz! Nem fog lábujjhegyen járni sem a maga, sem az én kedvemért.

Nem fogom a lábát levágni, a zokni nem segít, és kipárnázni sem áll szándékomban a padlót!

A papír az ajtónkon, miszerint: “Please ask your child, not to run around!”, már alapból nem a legszebb módja a kérésnek, de az, hogy felküld egy angolul nem beszélő szerencsétlen biztonsági őrt a lakóparkból, akinek egy szavát sem értem… Na ez kritikán aluli!

Szegény ördög, csak állt az ajtóban, mondta kedvesen a dolgot, én meg néztem rá kerek szemekkel, hogy mit is akarhat szegény. Épp  a férjemmel beszéltünk telefonon. Próbáltam átnyújtani neki a telefont, hogy mondja el neki, mit szeretne, ő legalább értené a dolgot. Csak azt láttam, hogy szegény a kisfiamra mutogat, meg a lábára, mire Barnabás természetesen vette a lapot, és elkezdett a sarkával dobbantgatni a parkettán. Erre a biztonsági őr elfehéredett, és megrázta a fejét, mire persze én is szóltam Barninak, hogy ezt legyen szíves abbahagyni. Na ekkor esett le, hogy ön küldte a kedves, ám nem sokat érő figyelmeztetést!

Miután távozott kedves látogatónk, a fülemhez emeltem a telefont- hiszen még mindig vonalban volt a férjem- és elmeséltem neki is a történteket.

Közösen megállapodtunk, hogy nem vesszük figyelembe az eddigi kéréseit amíg nem személyesen adja elő azokat Megkérjük hát, legyen olyan jó, és menjen sétálni, ha zavarja a zaj, vagy jöjjön fel, és szívesen elmondom, de legalább elmutogatom, ha nehezen értené az angol nyelvet, hogy minden nap megkérem gyermekemet, hogy próbáljon meg halkabban sétálni a lakásban…

A férj kiegészítése:
Ez egy társasház, és hiába kerül tízszer annyiba, semmivel sem jobb minőségű, mint egy Kelet-európai panelház. Azért örülünk, hogy szép magyar szokást utánozva a radiátorcsövet nem veri – mivel nincs. Tessék spórolni kertes házra, ha nem tetszik a hangszigetelés. Javasolnánk ugyanakkor, hogy lépjen közelebbi ismertségbe a harmadikon lakó szemüveges fiatalemberrel, aki a múltkor olyan vehemensen kiabált a harmincöt fokban a napon dolgát végző kertésszel, szerencsétlen hogyan is  képzeli, hogy füvet mer vágni, amikor ő éppen telefonál. Biztosan nagyon jól kijönnének egymással. Esetleg cseréljünk lakást, ha lábdobogás helyett inkább a tizenkettediken lakó lepedőakrobatákat hallgatná szívesebben esténként.