Még előző nap este, miközben Ricsi békésen szundikált köztünk, elterveztük mit nézünk majd meg. A tó nyugati partja és az egyik leghíresebb épület+kert, Guo Villája, és az egyik kis sziget volt a cél. Reggelire – mivel a szállodában nem kértünk- gyümölcsöt ettünk, Mankáék valahonnan szereztek péksütit. Az egy sarokkal arrébb levő boltból.

Miután alaposan bekentem naptejjel a családot, elindultunk. A taxi-helyzet nem a legrózsásabb Hangzhou-ban pláne reggel kilenckor, de azért sikerült fogni egyet, ami elvitt a célig. A cél pedig természetesen mi más lett volna, mint a West Lake, azaz a nyugati tó. Hangzhou összes nagyobb nevezetessége a tó partján hever körbe-körbe. Ez így együtt tavaly óta mind a világörökség része (mint a Duna + panoráma), és mindig azt mondják róla, hogy a természet és az ember alkotta táj tökéletes harmóniája – és nem is tévednek sokat. Van több, mint 1200 éves épület és persze vannak újabbak, alig száz évesek is, de nincs túlépítettség, és megmaradt a természet szépsége. Turista az bezzeg van bőven. A tavat -az épületeken kívül- három oldalról hegyek határolják, a maradék keleti oldalon pedig Hangzhou belvárosa terül el. Így kb. olyasmi a hlyzet, mint Budapesten – hiába hatmilliós városról van szó, ha jó helyen laksz, negyed óra alatt kiérsz a természetbe és a hegyekbe.  A XIV. században Maco Polo is erre járt, állítása szerint Hangzhou “vitán felül a világ legcsodásabb és legnemesebb városa”. Ekkor amúgy másfél millió! ember lakott itt, a gazdagság pedig fényűző volt a rengeteg kereskedőnek köszönhetően. Aztán ahogy az öböl egyre sekélyebb lett és nehezen jutottak el a városig a hajók, idővel a kereskedők átköltöztek egy nem túl messzi kis városkába közelebb a tengerhez, amit Shanghai-nak neveztek. A többit pedig már ismerjük… Beszámoló alább, képek a bejegyzés végén

Egyből egy kis vadregényes parkrészben találtuk magunkat, ami felfele; vezetett egy kis hegyre, illetve dombra – egy a sok kis hegyecske körül a tó partján. Mire felértünk, eljött Ricsi ideje, így megetettem. Míg evett, hébe-hóba akadtak emberek a hegytetőn, akik aztán hamar továbbálltak. Egy hölgy kivételével. A néni piros inget és nadrágot viselt és a fából merítette az energiát. Illetve szerintem inkább kiverte belőle a neki járó adagot, ugyanis a fa törzsének hosszas, tenyérrel való csapkodásába, paskolásába kezdett, közben fejkörzést is csinált időnként. Nem mindennapi látvány volt, az biztos. 🙂 Barni először nagyon megdöbbent, -mondjuk én is- de aztán már tetszett neki a dolog, mi több, elkezdte utánozni a nénit. Később a néni megfordult és ritmusosan “nekiesett” háttal a fának.

Tovább indulva megláttuk a tavat, illetve egy részét, és elkezdtünk az aznapi cél felé haladni. Kezdett borzasztó melegünk lenni, ezért hát a babos fagyit se utasítottuk vissza, amit egy helyi a kis hordozható hütőjéből árult 2yuanért. Az út elején találtunk egy lótuszos kertet, épp virágzott, gyönyörü volt. Kis idő után arra lettünk figyelmesek, hogy az úton az év minden napja jelölve van egy kis lótuszvirágban a földön. A fontosabb dátumokat természetesen lefotóztuk, és az év végére érve várt minket Guo villájának bejárata.

A legtött tóparti kerttel ellentétben a belépés itt nem ingyenes, ha már eljön az ember idáig, fizessen. (gondolják a kínaiak) Szerencsére nem volt túl drága a belépő, de épp elég ahhoz hogy jelentősen csökkentse a néhol (hétköznap, hőségben) egészen durva mennyiségű turistahordák számát. Nos, a villát igazán kár lett volna kihagyni, mert csodálatos! Nem volt hülye ez a Guo, hogy itt volt a rezidenciája. Kellemes, hüvösebb zugokkal ellátott épületek, kis híd, tavacska, virágok, tóparti teázóterasz. Szóval szép!(de majd a képek beszélnek helyettünk!)

Peti egyébként szinte végigszaladt rajta, illetve én így éreztem, mert egyrészt más a tempója, másrészt már nagyon éhes volt, és a végére akart érni, hogy végre éttermet vadászhassunk. 🙂 (legközelebb nem indulunk el 1-2 szendvics nélkül, az biztos!) Még egy normális képet se csinált rólam a kertben, már annyira ment volna. 🙂

Mikor megnéztünk mindent, elindultunk az úton, hogy taxit fogjunk, azonban nem jött egy sem. Megállt mellettünk egy minibusz. Sikerült is megegyezni a sorőrrel, aki 20yuanért elvitt minket egy kicsit központibb részre, ahol már voltak éttermek is. Beültünk az első étterembe amit megláttunk, lévén már mindenki éhes volt. Volt angol, illetve kínai nyelvü étlapjuk is. Az angol elég rövidke volt, nem éreztem, hogy sok választási lehetőségem lett volna, de mégis sikerült pár dolgot választani. Peti egyébként letört, mit a bili füle, mert nem érezte elégnek amit rendeltünk, azt mondta nem fogunk jóllakni, és előre aggódott, hogy biztos csalódás lesz nekünk ez a turistacsapda, és máshova kellett volna beülnünk.  Amit mindenképp szerettem volna, az a padlizsán volt (rosszat még nem ettem mióta Kínában vagyunk. Ezt gyakorlatilag mindig minden esetben jól tudják elkészíteni, még akkor is ha netán csípne.) Szóval jött egy padlizsán, egy halacska amit Peti rendelt, édes-savanyú szószban, valami zöldféle, azt hiszem saláta volt, illetve némi véletlenszerű étlapra mutogatás révén kihozták a hely specialitását előételnek: lótuszgyökér rizzsel töltve, ragacsos, szirupos cukormázban. Ez is meglepően finom volt, mint az összes étel, amit kihoztak. Minden elfogyott, a padlizsán egyszerüen fantasztikus volt, ilyen jót még nem ettem. A végén már bántam, hogy nem kettőt rendeltünk. Peti is megnyugodott, és elégedett volt. 🙂

Egyébként lutri beülni bárhová a világ bármely országában, ha nem ismered a helyet, mert nem tudhatod milyen lesz a kaja, szóval emiatt nem hiszem hogy aggódni kellene, mert nem lehet sajna kiszürni a mellényúlásokat szerintem.

Ebéd után visszamentünk a szállodába aludni. Alvás után visszaindultunk a tóhoz, kvázi folytatva a délelőtti sétát. A halfigyelő tó-hoz mentünk, Barni kedvéért. Őszintén mondhatom, gusztustalan, ahogy a sok, jó húsban lévő, zsíros, tátogó halacska egymás hegyén-hátán tolong, hogy minnél jobban telezabálhassák magukat, hogy megkapják amit akarnak. Tiszta Kína! 🙂 Barninak persze nagyon tetszett a dolog, etette is őket szorgosan. A halastó után a naplementében végig a nagy tó -ezúttal már a déli- partján sétáltunk. Nyugi volt, szép volt, kikapcsolódtunk. Barni lépten-nyomon botot, kavicsot gyüjtött, nagyon élvezte a sétát. Meg szerettük volna nézni még aznap a Leifeng pagodát, de kiderült, hogy nemrég építették újra, lift van benne- így már rögtön nem olyan érdekes, ha nem lehet megmászni,- azon kívül elég drága is a belépő. Szóval kihagytuk. Sötétedéskor még megetettem Ricsit egy tóparti padon. Eközben Barni két pad között rohangált a szürkületben, és a következőket kiáltotta időről időre, mikor épp haladt egyik padtól a másikig: “Manka naagyii!” “Laaciiii!”  vagy: “Aannyaaaa!” “Apaaaa!” Csak azt sajnáltam, hogy a zseblámpáját a szobában hagytuk. 🙂

Etetés után nekiálltunk éttermet keresni a szálloda közelében. Egy koreai grilléttermet sikerült találni, ami elsőre nagyon jónak tünt, de számomra nem volt annyira nyerő. Egyrészt nem tudtam nyugodtan leülni enni, mert Ricsi csak akkor volt nyugodt, ha sétálgattam vele fel-alá, másrészt nekem nem annyira jött be a kaja sem. Azért nagyrészt jóllaktunk, de nem mondanám utunk legjobb étkezésének. Szegény Manka nagyi is kiakadt picit a végére, Barni ugyanis nagyon elemében volt, ennek köszönhetően jó nagy kupit sikerült az asztalra varázsolni, és Manka nagyit is alaposan leenni. 🙂 Hazafele a helyi halpiacon át vezetett az utunk, ahol Barnit elcsípték egy kis fényképezkedésre, mi meg megcsodálhattuk a tenger élővilágát közelebbről. Itt is lehetett volna enni, kiválasztod az akváriumból a halat – vagy mást-, megalkuszol az árára, odaadod a szakácsnak egy sorral arrébb és visszakapod némi zöldésgekkel együtt pár extra yuanért. Sajnos a többiek nem akartak itt enni nagy sajnálatomra. 

Aznap este senkit se kellett álomba ringatni. Peti még vett egy kis szőlőt, meg fügét a közeli gyümölcsárusnál. Este azt eszegettük, majd  aludtunk mint a bunda.