Reggel, miután összepakoltunk, egy kis szülinapi reggeli után elindultunk. Mivel 9 körül próbáltunk taxit fogni, természetesen egyet se találtunk, ami szabad lett volna, így úgy döntöttünk, busszal megyünk a buszpályaudvarig, ami gyors és kényelmes megoldásnak bizonyult (igaz, csak egy úton kellett egyenesen mennünk hat megállónyit) A pályaudvaron aztán megkerestük a buszunkat, és indulás előtt 5-10 perccel felszálltunk. A busz nem volt a legtisztább, ócska régi tapadós, izzadtságszagú műbőrülésekkel, de azért megfelelt, 15Y-ért pedig ne panaszkodjon az ember. Rosszabb tisztasági állaptú busszal is utaztunk már.

Az út nem volt túl hosszú, kb. 50perc alatt elértük a végállomást, Wukang városát, ami Deqing megye központja, jellegzetesen hangulattalan kínai kisváros, legalábbis azok alapján amit láttunk belőle. Útközben egyre több bambuszerdőt, illetve bambuszt szállító teherautót láttunk. A gyerekek is jól bírták az utazást, Ricsi csak a vége felé ébredt fel.

Mikor megérkeztünk, már várt minket az erre specializálódott minibuszsofőr. Konkrétan a busz ajtajában csapott le ránk, meg se várta amíg leszállunk, hiába, nagy a konkurencia. Ő vitt minket tovább még kb. 40 percig a szállásunkra. Az út gyönyörű volt, egyre szebb, ahogy kanyarogtunk ki a városból és mentünk fel a bambuszerdőkkel borított hegyre. Volt két pár száz méteres alagút is, de az igazi vidéki jellegű, a két végében egy-egy lámpa, belül pedig pár lelógó villanykörte, és a nyers bontott kőfal. Ugyanakkor egyáltalán nem volt zökkenőmentes az út (konkrétan csak zökkenő volt benne :)) ,Ricsit pedig  előtte etettem meg. Szegénykéből időnként csordogált a kaja. 🙁 Nem vártam sokáig, és előre adtam Mankának, mi meg hátul hullámvasutaztunk Barnival a merev tengely felett. Miután kiszálltunk, a sofőr adott egy névjegykártyát, remélve, hogy visszafele is őt hívjuk. És mivel én ültem hátul, nem voltam vele elégedett, így hát visszafele mást hívtunk. Ugyanolyan rázós volt amúgy, csak épp olcsóbb 20yuannel, mert nem mi hívtuk, hanem a szállás kínai tulaja. 🙂

A szálláson finom ebéd, tiszta szoba és fürdőszoba várt minket, valamint borzasztó meleg, mert a legfelső, a többinél kicsit drágább szint volt a mient, egy üvegtetős terasszal. A fürdőszoba volt csak egy picit fura, mert a zuhanyzó gyakorlatilag maga a szoba volt, nem volt elkerítve zuhanyfülkeként. Azért persze hamar meg lehet szokni, a lényeg, hogy tiszta volt. A vendégház amúgy tavaly nyitott, egy nagyon kedves család a házigazda. 10 szobájuk  van, részben a nyugati turisták igényeinek megfelelően (értsd: van matrac az ágyon, nem a fán fekszel) és persze ők is ott laknak a házban. Egy kétágyas szoba bőséges reggelivel hétvégén 180Y, a két fenti szoba 280 volt darabja – de nem bántam meg, egyrészt kaptunk kedvezményt, másrészt ezen az emeleten nincs több szoba, tehát csak mi voltunk a kvázi privát kb. 12 négyzetméteres erkélyünkkel – amit hamar belaktunk a gyerkőcökkel és száradó ruhákkal 🙂 

Az ebéd isteni volt, utána mindenki elvonult aludni. Peti kivételével, aki elindult felfedezni picit a környéket. Hazaérve hozott egy karton vizet. Elmentem az erdőbe picit, de tényleg csak pár száz méternyit kalandozni, aztán a faluközpontba a bolthoz. Akkor már elkezdtek ébredezni a gyerekek is lassan, és rövidesen megnéztük a Peti által már meghódított területet. A falu szélén volt a szállásunk, és szinte rögtön el lehetett vonulni a közeli kis erdőben. Gyönyörü volt. Főleg mert nagyon rég jártunk erdőben, másrészt bambuszerdő nincs otthon. 🙂 Találtunk egy kis tavacskát is. Nagyon kedves kis erdőrész volt, bár két percenként sikítófrászt kaptam a bogaraktól, pókoktól, és a mellettem repkedő kabócáktól. Hiába városi puhány vagyok. Itt amúgy minden bogár sokkal nagyobb – jó kétszer akkora- mint otthon. Voltak tenérnyi szitakötők és lepkék. Gondolom kellemes a klíma nekik. 

A napot fincsi vacsorával zártuk, majd fagyit is kaptunk. Pontosabban Barni kapott a háziaktól, születésnapja alkalmából. És mivel a fagyi hatalmas adag volt, Anya levámolta a felét.

Lefekvés előtt még néztük picit az olimpiát, mert Barni persze pörgött a fagyitól, így nem tudtak volna aludni tőle Mankáék. Ricsi is elég nyugtalan volt, valamiért nehezen tudott csak elaludni, hiába próbálkoztunk mindennel, hogy elaludjon. Éjfél előtt végül sikerült álomba sírnia magát szegénynek. Izgatottan vártuk a következő napot…