Reggel, mikor lementünk a reggeliért, a szállásadó néni szóval tartotta Petit, és valamiféle puffogásról beszélt, hogy a Barni, meg a pici baba nem félnek-e tőle. Peti a mennydörgésre gondolt, így bátran rávágta, hogy nem, nem félnek a gyerekek. A következő pillanatban hirtelen óriási robaj kerekedett, ugyanis a háziak férfi tagjai, valamint barátaik és üzletfeleik petárdákat durrogtattak. Ricsit gyorsan be is menekítették a konyhába, pedig csak meglepődött ijedelem helyett. Barni is kíváncsian kérdezte: “Mi ez a hang??” Aztán megnézték Manka nagyival a petárdázást.

Reggeli után felkerekedtünk, hogy elsétáljunk a tóig. Az eső még mindig hol esett, hol nem, de gondoltuk, úgyis vizesek leszünk, mindegy. Persze miért lenne minden ilyen egyszerű. A tó több, mint 1 órányi gyalogút, és Barnabással nem könnyü haladni, mivel minden kavicsnál és fadarabnál megáll. És az volt bőven. 🙂

Időközben az eső is megint rákezdte, de nem annyira erőteljesen és esernyő is volt nálunk. Végül mégis visszafordultunk a falu végéből, mert nem láttuk a végét az útnak. Manka nagyi, önfeláldozóan felajánlotta, hogy amíg alszanak ebéd után a gyerekek, addig ő szívesen vigyáz rájuk, mi meg hárman menjünk el nyugodtan a tóhoz. Csak Ricsi etetésére kellett visszaérni. Így ebben maradtunk, és ráérősen sétáltunk visszafele a szállásra. Közben találtunk egy bambuszkupacot is, félig feldolgozott babmuszdarabokból. Össze is szedtünk párat, mert ugye tökéletes tárolóeszköz a kavicsoknak amiket Barni gyüjtött útközben. Barni, Manka nagyi és Laci még elsétáltak a falu másik végébe is, megtekinteni a környéket.

Mi, a csapat másik fele, pedig visszamentünk a szállásra, ott vártuk őket. Ebéd után aztán megetettem Ricsit, és gyorsan elindultunk. Erőltetett menetben mentünk, hiszen a következő etetésig csak két és fél óránk volt és így értünk el 1óra és 5 perc alatt a tóig. A szálláson ki vannak téve lefotózva az út fő pontjai, amit Peti lefotózott a telefonjával és ez alapján tájékozódtunk. Nem tévedtünk el sehol, de nem mindegyik van közel egymáshoz, így időnként komolyan a visszafordulást tervezgettem…

Az úton amúgy érdekes, és szép dolgokat láttunk. Megtaláltuk például a falu fő szőlőtermesztőjét, de láttunk buddhista templomot is, tömve helyiekkel. Rizsföldek, veteményesek, és gyönyörü hegyek kísérték utunkat. Időnként elhúzott mellettünk egy-egy autó, kisbusz és kismotor, mindenki mosolygott a hülye külföldieken, akik gyalog közlekednek. 🙂 ( így utólag belegondolva bérelhettünk volna egy autót, és akkor mindenki el tudott volna jönni. 🙁 )

A nap persze kisütött, és nyoma sem volt esőnek, vagy felhőnek. Jól le is pirultam, mert persze a szuper kalapomat most az egyszer nem tettük el a táskába, és be se kentem magam. (mondjuk volt értelme végigutaztatni a nyomorult kalapot fél Kínán, mivel egyszer se volt rajtam. 😀 ) KETTŐ kalapot!!!! 🙂

Nagy nehezen elértünk az utolsó lefotózott kanyarodási pontig. Innen már nem volt sok hátra, és lassan megpillanthattuk a tavat. Ami sajnálatos, hogy a hegyoldalba vájt útat most szélesíthették ki, ugyanis volt némi sziklatörmelék az úton. Ez gondolom azt jelenti, hogy megkönnyítve a turisták útját, minnél többen tudjanak pancsolni, ezáltal már nem lesz annyira eldugott hely, és oda a varázsa. De mi még jókor mentünk, Rajtunk kívül csak egy 4 fős család fürdőzött.

A víz gyönyörü tiszta, finom, 26-28 fokos lehetett, és hirtelen mélyült. Nagyon jót pancsoltunk, a fiúk még a végéig is elúsztak, pedig több volt az, mint 100 méter . Az a  20 perc, amit itt töltöttünk, kárpótolt a több mint egy órás menetelésért idefele. Meg úgy általában az egész utazás csúcspontja volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyek vannak Kínában. A tó közepén a vizen fekve csak a bambuszokat láttam és a madarakat hallottam. Sehol egy ember, autó, a víz tiszta és kellemesen langyon. Nagyon jó volt, csak úszni nem szeretek még mindig 🙂 Nem is fogom leírni a blogon, hol van a tó. Aki akar menni, keressen meg emailben, megadom a szállás elérhetőségét – onnan majd el lehet navigálni tovább. 

Bő fél óra után elindultunk visszafelé, Lacika nemsokára leintett egy autót. Egy fiatal srác vezette, aki alvitt minket a falu határáig. Nagyon rendes volt, hogy felvett minket és még pénzt se fogadott el. Még házig is vitt volna, de ennyi séta bőven belefért, még így is etetés előtt visszaértünk. A fiúk is még bőven aludtak, így leültem megírni papírra a beszámolókat az útról. Miután felkeltek a srácok még sétálgattunk, fotózgattunk a környéken, Barni kavicsozott, meg Narinaranccsal és a kis egérkéjével játszott, valamint kártyázott. Vacsi után még kutyázott picit, aztán mentünk fürödni, aludni, immár sajnos utoljára. Péntek este révén az eddig rajtunk kívül lézengő pár vendég helyett takaros kis társaság gyűlt össze a vendégházban. Főleg külföldiek, a fiatalabb korosztályból (de volt már korábban egy amerikai fiú az anyukájával is).