Vasárnap délután fél négy körül egy kellemes kis nyári záport követően felkerekedtünk Barnival, hogy egy rég megígért dolgot valóra váltsunk: trolibuszozzunk egyet. Ricsi és Andi itthon maradtak pihenni / tornázni, így igazi apa-fiú programnak ígérkezett a dolog. Azt nem tudtam még, hogy merre fogunk menni – csak annyit, hogy a legtöbb troli – Budapesthez hasonlóan – a belvárosban közlekedik, így oda megyünk először és felpattanunk az elsőre amit találunk, megyünk amerre megy. Rémlett, hogy a Guangdong road-on, a magyar konzulátustól nem messze mintha lenne egy trolivégállomás, így errefele irányoztam magunkat.

Shanghaiban amúgy 1914-ben nyílt meg az első trolivonal, alaposan ráverve Budapestre, ahol ugyanez 1933-ban történt meg. A hálózat egyre fejlődött, a járművek 1951-től mind helyben, Shanghaiban készültek. A fénykor a nyolcvanas években jött el, amikor 19 vonalon 860 troli közlekedett. Mára a metróknak köszönhetően kicsit visszaszoult, de 12 trolivonal még üzemel, összesen kb. 110km vonalosszúsággal fednek le. Van még két vonal, ahol korábban, 2008-ig troli ment, de ma már szuperkondenzátoros buszok szállítják az utasokat – ezt még ki szintén kell próbálnunk de most a troli volt a cél! 

Lesétáltunk a buszmegállóhoz, közben gyűjtöttünk három szép vörös levelet (mert ugyan az idő még október végéig nyári a levelek meg egész évben fokozatosan cserélődnek, az eső pedig inkább nyáron esik – de azért az őszt itt is érezni, ha máson nem, legalább ezen a pár levélen. Gondoltam, hogy az első olyan buszra szállunk, ami átmegy a folyón – ez a 451 lett, aminek örültem, mert ez gyorsan átrongyol az egyik alagúton – és kivételesen most még nem is volt szardíniakonzerv-jellege. Barni békésen üldölgélt az ölemben a leveleit szorongatva – a taxikat figyeltük az úton.

Mire leszálltunk a People’s Square közelében picit csöpögni kezdett az eső, de ez nem szegte kedvünk. Gyorsan átsétáltunk a feltételezett trolivégállomás helyére – tényleg ott volt és bent is állt a 14-es troli. (Otthon derült csak ki, mikor a blogbejegyzéshez végeztem a kutatómunkát, hogy pont ez a 14-es vonal az egyik, ami lefedi az első 1914-ben megnyitott trolivonal egy szakaszát J) Lelkesen megszemléltük a vezetéket és az áramszedőt, majd pedig felszálltunk.

Barni direkt hátra ült, hogy láthassa a vezetéket. Nem sokkal később elindultunk, Barninak nagyon tetszett a zúgó trolihang és a néha beremegő kasztni. A következő élmény az volt, ahogy a trolin ülvekereszteztük a vasárnapi nyüzsgéssel és emberekkel teli Nanjing Road-ot, azaz a fő sétálóutcát:

Ezután tovább kanyarogtunk a város eme régi részének kis utcáin, hangulatos volt. Közben előkaptam a telefonom és megnéztem merre is megy ez a vonal. Jó dolog az okostelefon: csak kinyitottam a térképet, ráböktem az induló állomásra és már látszott is szép kék vonallal a troli teljes pályája. Kinéztem egy szimpatikusnak tűnő parkot a másik végállomáshoz közel – majd ráböktem az ahhoz közeli megállóra. Egyből megjelent fél tucatnyi kék vonal, mutatva az onnan induló járatok útvonalát – nos, az egyik pont a házunktól egy sarokra megy el, így aztán már össze is állt az aznapi útvonal: A trolival elmegyünk a Heping (Béke) parkig, ott sétálunk egyet hisz még úgyse láttuk, majd felpattanunk a 975-ös buszra, ami hazavisz. A túra teljes költsége az átszállási kedvezményeknek köszönhetően 4Y (150FT). Közben ment a troli, szólt a zene – ugyanis a trolin a buszokkal ellentétben nem TV van, hanem a rádió szól. Nem bántam.

A troli döcögött tovább, és szó szerint döcögött, messze nem olyan sebességgel ment, mint egy busz. Én nézelődtem, mert a városnak ezt a részét (Hongkou) nem annyira ismerem, pedig nagyon érdekes utcák vannak erre, Barni azonban egy idő után picit unta a dolgot és pihent egyet a lábamon.

Aztán rájött, hogy ellentétben a buszokkal itt az ő szintjén is nyitható az ablak, ennek nagyon megörült, és innen kilógatott kézzel mentünk tovább – persze óvatosan és kellő körültekintéssel. Jólesett az ablakon beáramló meleg – most már csak olyan 27-28 fok van, pont kellemes volt, pláne a hideg légkondi után.

Ki szeretett volna dobni valamit, megnézni mi történik vele. A szép piros leveleket nem akartuk beáldozni, így egy földön talált kis szemétdarabot dobtunk ki (bocsánat, kedves utcaseprők), ami persze Barninak nagyon tetszett. Azért utána persze megbeszéltük, hogy nem szabad kidobni dolgokat a buszból (szemetet meg pláne), csak Apával és ha külön megengedi 🙂

Végül negyed hat körül megérkeztünk a parkhoz – ami csak pár utcányira van Milánéktól – és bementünk. Barni lett az idegenvezető, arra mentünk amerre szeretett volna – legfőképp a pocsolyákba, hiszen az új cipőjét megfelelően fel kell avatni J

Nagyon kellemes klasszikus kínai park volt ez – sajnos a mi környékünkön Pudongon nincsenek ilyenek, vagy legalábbis nem ilyen jók. Mint kiderült vidámpark is van benne – sajnos már zárva volt minden attrakció, de azért Barni így is elnézegette a dolgokat.

Viszont az esőnek és a késői látogatásnak köszönhetően legalább nem volt tömeg! Így aztán nyugodtan bemászhatott Barni a kissé szocialista beütésű szobrokhoz is, nem szólt rá senki. Nem mintha amúgy rászólnának a gyerekekre bármiért is… 🙂

A park központi attrakciója természetesen itt is egy kis tó, szerintem nagyon jól mutat a toronyházak előtt:

A tó közepén levő pavilonban pedig egy bácsi fuvolázott nagyon szépen, hallgattuk egy darabig:

Aztán tovább követtük az időközben felfedezett tigrises táblákat – kiderükt, hog egy pici állatkert is van a parkban! Sajnos ez is zárva volt, de fehér galambokat meg a fácánokat kívülről is meg tudtuk lesni. Olyasminek tűnt, mint a margitszigeti kis állatkert – csak persze belépővel, ami mondjuk korrekt összegű, csak 10Y fejenként.

Kezdett alkonyodni, így hazafele vettük az irányt – de a buszút előtt még egy pisilést beiktattunk. Klasszikus elrendezésű –de tiszta – kínai közterületi WC volt – a terem két oldalán egy kicsempézett árok, amiben folyik a víz. Egy részen ebbe lehetett közvetlenül pisilni, arrébb kis ajtó nélküli mellmagasságig érő fallal fülkék – kakiláshoz. Beguggolsz az árok fölé – lehúzni nem kell semmit, elintézi a “kis patak”. Ajánlott a folyásirány felső végénél elhelyezkedni, hogy ne alattad csordogáljon el más végterméke J

Ami még nagyon tetszett, hogy így vacsora előtt rengetegen futottak, kocogtak, tornáztak a parkban – és nem csak a fiatalok:

A kijáratot kicsit elvétettük, így kellett sétálni egy utcányit, de nem volt messze így sem a buszmegálló. Barni végigolvasta a buszok számait: hét-négy-hat, kilenc-hét-öt, kilenc-hat-kettő. Ő mondjuk a kettő-kettő-kettő-vel szeretett volna menni, de az nekünk rossz irányba ment (Barni szerint nem “hazavivős” busz), így megvártuk a 975-öt.

Felszállás után elhelyezkedtünk a vezetőbácsi mellett. A sofőr behozta azt a sebességet, amit a trolivezető kihagyott – a Pudongra átvezető alagútban 85km/h sebességgel vettük be a kanyart, majd 60km/h körül téptünk hazafelé lámpa nélkül a sötét utcákon, hiszen időközben elmúlt hat óra és lement a nap.

Szerencsére ettől függetlenül biztonságosan vezetett így egyben hazaértünk – a Béke parkba pedig biztosan visszamegyünk majd valamikor, amikor az állatkert is nyitva van.