Kijöttem Mama elé a reptérre, hogy ne egyedül kelljen megküzenie a taxisokkal. Mivel övé a mai utolsó leszálló gép, elég későn érkezik, éjfél előtt pár perccel – ilyenkor már se a maglev, se a reptéri buszok nem járnak. A metro is alig, az utolsó ami kimegy a reptérig, este 10-kor indul tőlünk nem messziről. Ezt választottam, mert taxizni nem akartam csak a saját kényelmemért, két órát elücsörgök a reptéren, legalább olvasgatok/dolgozom közben.

A metrómegállóban ahogy vártam az utolsó szerelvényt már feltűnt egy érdekes pár: egy 30 év körüli nőci mankóval, és egy 2-3 év körüli kisgyerek – akin deréktól lefele semmi ruha nem volt, még cipő sem, jó fekete is volt a lába) A pucér gyerekseggek látványát megszoktam, de azért ehhez mégis kissé hideg van már (15 fok este) Elsőre azt gondoltam a koldusmaffia újabb undorító ötlete lehet ez, hogy ne adjunk ruhát a gyerekre, úgy biztos nagyobb lesz az együttérzés.

Tudni kell, hogy Shanghaiban alig vannak koldusok. A rendőrség és a chengguan tesz róla, hogy ne legyenek. Nem akarom tudni, hova viszik őket. Azonban pár főbb ponton mindig van koldus – és őket senki nem bántja vagy tessékeli arrébb. Ők jó eséllyel a koldusmaffia emberei. Meglepően egy kaptafára “készülnek”, koszos ruhás öreg néni vagy bácsi, de legtöbbször egy testileg megcsonkított személy, legyen az vakság, vagy megégett/levágott kéz/láb, aki énekel vagy zenél, és hozzá egy kísérő aki szedi a pénzt. Nagyon koldusnak néznek ki (ezt nem tudom jobban megfogalmazni), és nagyon szembetűnően minden pillanatban a munkával, azaz a koldulással foglalkoznak.

És ezt átgondolva lett egyre furcsább ez az nő és a gyerek. Volt időm gondolkozni rajta, mert majdnem mellém ültek le a metrón, amivel még jó negyven percig robogtunk a reptér felé. Ami először feltűnt, az az volt, hogy nem koldulnak. De még látszatját se mutattát. Leültek a metrón és elkezdték nézni a metrótérképet, kibogarászván, hova mennek. Látszott a nőn, hogy a lehetőségekhez képest igyekszik jól tartan magát: nem volt direkt kiszaggatva vagy kosszal összekenve a ruhája, a szemüvege sem volt ragasztgatva (tipikus lenne amúgy) a kezétől eltekintve tiszta volt és nagyjából rendezett. Láthatóan fáradt volt, és pár percenként masszírozgatta a gyerkőc (kislány) lábát, meg puszit adott a fejére. Volt náluk némi meleg étel – péksüti szerűségek, azt majszolgatták. A gyerkőc ellenben talpig koszos volt – de kúszott-mászott is a földön rendesen é stele volt élettel (megintcsak nem jellemző a “tipikus” koldusgyerekekre). Egy szem látható ruházata – a kabátja majdnem a bokájáig ért. És a legfurcsább: világosbarna haja volt és nagy szemei – akár félig külföldinek is lehetett nézni – és lehet talán az is volt.

Szóval furcsa volt, és nem tudtam hova tenni a dolgot. Talán koldulásból mennek haza épp? De akkor miért a reptérre jönnek (ott is szálltak le amúgy). Vagy nem koldusok? Akkor mit kereshetnek itt? És legfőképp – miért nincs a gyereken ruha félig? Látszott, hogy az anyukája törődik vele és szereti, van náluk egy teli táska – felthetőleg ruha is van benne -, miért nem csavar legalább a lábfejére valamit? Lehet a kiütések miatt, jobb, ha nincs borítva a bőre (vakarta a lábát a kislány) Szóval ezeken gondolkoztam, meg azon, megkérdezzem-e tőlük legalább azt, hogy miért nincs cipő/nadrág a kislányon, és hogy hogyan tudnék segíteni.

Aztán megelőztek a velem szemben ülő fiatalok és adtak nekik enni többek közt kis muffint meg KFC-s csirkét, amire a kislány egyből rávetődött, meg beszélgetésbe elegyedtek vele. (érdekes módon az anyukájához nem szóltak) Füleltem. Kiderült a neve, hogy két eves, hogy nem fázik, éhes, ízlik neki a csirke, bár szerinte csípős, és Shanghaiba szeretne menni. Amúgy botrány módon viselkedett, szétdobálta a szemetet, lefeküdt a földre, stb., de ezt itt bármelyik milliomosgyerek is ugyanígy csinálja (sőt…), nem kell hozzá koldusnak lenni.

Aztán megérkeztünk, kiszálltak a metróból és elindultak a kijárat felé. Nem szeretek koldusoknak pénzt adni – mert itt többnyire ők semmit nem látnak belőle. Legszívesebben előkaptam volna a táskámból egy pár cipőt meg nadrágot meg egy vacsorányi kaját és a kezükbe nyomom, de ezek közül egyik sem volt nálam. Így megvártam amíg a többség elmegy, visszamentem hozzájuk és adtam száz yuant, hozzátettem kérésként, hogy kerítsen a gyerkőcnek belőle ruhát holnap. Megköszönte (egyszer, és nem tipikuskoldus xiexie-xiexie-xiexie a végtelenségig) és továbbment, én pedig nem kérdeztem többet, részben mert semi jogom faggatni idegeneket, részben meg mert a társadalom által belénk vert elvek szerint tartani akartam a távolságot tőlük, a lelkiismeretem megnyugtatása mellett. (ami amúgy már részben meg volt nyugodva, elég volt csak a velünk egyidőben felszállt külföldi úriemberre gondolnom, aki mikor leültek az anyuka és a kislány vele szembe, felpattant és elment egy kocsival arrébb….)

Andi ki is akadt mikor elmeséltem neki a telefonban, hogy miért nem kérdeztem meg, hogy kerültek ide, és miért nincs ruha a gyereken stb., miért nem hívtam a rendőrséget stb. A válaszom fent látható. A rendőrség pedig Kínában szerintem a lehető legrosszabb döntés lett volna, nem ismerem a műkdésüket de 100% biztos vagyok benne, hogy rosszabb körülmények közé kerülnének a beavatkozásuk által (már ha egyáltalán együtt maradhatnak), mint amiben most élnek.

Ruhára költi majd? Nem tudom. Segítettem egyáltalán bármit is ezzel? Fogalmam sincs. Rosszul ítéltem meg a helyzetüket? Nem az én tisztem ezt eldönteni, sem ítélkezni felettük. Továbbra is igyekszem kerülni az ilyen jellegű segítségnyújtást (utoljára egy az utcánkban térdelő kb. 20 éves fiúnak adtam pénzt, aki abszolút jólszituáltnak tűnt – de kajára gyújtött, mert arra a lakbér mellett a munka ellenére – a táblája szerint- nem jutott ebben a hónapban.)

Vannak az adakozásra jobb megoldások is, időnként (sajnos nem elég gyakran) élek is velük, de most úgy éreztem, nem mehetek el csak úgy. Így a napi rejtély megoldatlan maradt, de társul hozzá legalább annyi, hogy esetleg, talán közvetlenül segítettem egy egészen picikét két embernek a rentegeg itt élő rászorulóból.