Még kedden írt az Ayi Petinek, hogy ahol lakik, ott kifogyott a gázpalack, így nem tud már főzni magának, újat erre a pár hétre meg már nem akar venni, így hamarabb megy haza, egész pontosan most vasárnap. Peti megkérte, hogy akkor legyen kedves eljönni hozzánk a szokásos időpontokon kívül pénteken délután, hogy Barni is elköszönhessen tőle, hiszen délelőttönként, mikor az Ayi itt van, ő oviban van.

Kellőképpen szomorkodtam, de igazán bele se gondoltam rendesen, hogy tényleg végleg elbúcsúzunk. Pedig érezhető volt, mert hétfőn gyorsan alaposan körbefotózott engem meg a fiúkat a telefonjával, mégis…

Utoljára, mintha kitalálta volna mik a kedvenc ételeink, még megfőzte a legfinomabb fogásokat (Dóri ne aggódj, a padlizsánkészítést eltanultam!) és kihasználta az időt, hogy Ricsivel játszhasson, altathassa, ringathassa.

Tegnap Peti hozott haza egy kis képeslapot, beleragasztottuk a családi fényképünket, meg rajzoltunk bele Barnival, Peti pedig szépen kínaiul leírva megköszönte benne az Ayi segítségét, gondoskodását. Sajnos a képeslapot elfelejtettem lefotózni.

Aztán ma eljött a délután 4 óra. Barni és Ricsi még ajándékot is kaptak az Ayitól, Barninál nagy sikere volt a zenélő biciklisnek, Ricsinél persze nem kevésbé. Aztán Barni is odaadta a képeslapot borítékban. Az Ayi nem nézte meg mikor itt volt, gondolom későbbre tartogatta (vagy csak nem akart zavarba jönni ha esetleg pénzt talál benne, de azt most nem adtunk, úgy éreztem nem lett volna helyénvaló). Kapott még némi hazai csokoládét meg mese kekszet és csípős kolbászt is a maradék készleteinkből, nagyon örült neki. A fiúkkal játszott egy darabig, majd az ablakon át látta, hogy már alkonyodik, mondta, hogy most már megy. Én persze nem bírtam, és a könnyeim kipotyogtak. Peti vigasztalt. Az Ayi is bekönnyezett persze és mondta, hogy hagyjam, ne bőgjek, majd gyorsan kiviharzott az ajtón. Láttam rajta, hogy csak rosszabb lesz ha marad, az ő szíve is vérzett…

Furcsa és utálatos dolog ez. Megszoksz, megszeretsz valakit,ő is viszont kedvel téged, a gyerekeidet, törődik veled, segít, aztán hirtelen gyorsasággal továbbáll. Hazamegy, ráadásul a családjához, tehát alapvetően ez nem lenne egy szomorú esemény. Az Ayi tényleg nem csak egyfajta harmadik kéz volt nekünk, hanem szinte már családtag. Tudtuk, hogy jól érzi itt magát, így neki se lehetett könnyű az elválás, mégis tudom, hogy jó lesz neki, mert végre hosszú évek után otthon lesz, ahol a rokonai is vannak.

Egyedül nekünk lesz rossz, mert valószínüleg soha többet nem találkozunk vele. Mert nem a szomszéd városba megy haza az Ayi, hanem Kína egy messzi tartományába. Aztán mi is lassan hazamegyünk majd végleg és még nagyobb lesz a távolság köztünk. Hiányozni fog nagyon, most egy picit honvágyam is van emiatt…

Még egyszer köszönünk mindent, Xiao Ayi.