Közeledik a hazautazásunk időpontja, Barni lelkesen vágja a centit esténként. A centi és az idő is egyre fogy, Peti pedig elhatározta, hogy míg itt vagyunk, menjünk el párszor étterembe enni, hogy otthon ne hiányozzanak annyira a kínai ízek. Egyszer ő választ, egyszer én. Már hetek óta kinéztem egy thai éttermet a Carrefour közelében, de a honlapjukat szemléve ráeszméltünk, hogy igen drága, így Peti keresett egy olcsóbb helyet.

Ez egy étteremlánc lett ahol Peti egyszer volt korábban egy céges vacsorán, a neve Banana Leaf. 🙂 Van is egy nem túl messze tőlünk, így Ricsi etetése után eltaxiztunk oda. Erősen gondolkodtunk elinduljunk e, mert Barni mostanában nem akar aludni délutánonként, cserébe hulla fáradt már 4-5óra körül. De gondoltuk az ő baja és max. korán lefektetjük aludni.

Mikor odaértünk az étterembe az előtérben már ültek páran, gondolom arra vártak, mikor ürül ki egy asztal. Mégis hamar sorra kerültünk és bevezettek minket egy kis elkerített részbe, ahol volt még egy kisgyerekes család is. Leültünk az asztalunkhoz és lapozgatni kezdtük az étlapot. Thai étteremben legutóbb tavaly október környékén voltam, mikor Manka és barátnője, Marianne jöttek látogatóba. Az akkor nagyon finom volt, csak mivel elég turistás helyen voltunk, elég drága is volt…

Kiválasztottunk pár előételt, két főételt és némi desszertet és vártunk. Barni közben az új vonatos kis könyvecskéjét nézegette és jól elszórakoztatta magát. Ricsi szépen pihent Peti mellkasán. Míg vártuk a kaját, addig a szórakoztató személyzet munkájába is betekintést nyertünk, ugyanis az étteremben gitároztak, énekeltek, táncoltak a vendégeknek. A mellettünk lévő asztalnál valakinek szülinapja volt és neki is zenéltek egy rövidet, de láttunk vonatos táncolást is a mellettünk lévő teremben, valamint Barnihoz odaugrott egy meleg egyenruhás alkalmazott is. Mondtam is Petinek, hogy a fiú le se tagadhatná, hogy a pasik érdeklik. Peti mesélte, hogy mivel Thaiföldre jellemző, hogy sok a homoszexuális (illetve kb. ugyannyi mint máshol, csak nyitottabbak, így jobban fel lehet vállalni), így alap, hogy itt is alkalmazva vannak a hely imidzse miatt. 😀  Kis várakozás után elkezdtek szállingózni a fogások. 🙂 íme a képek:

Nagyrészt mindegyik finom volt, a legtöbb enyhén csípős és bár nem szeretem túlzottan a csípős ételeket, ezek egy kivételével mind elég jók voltak. A nyársra szúrt husik voltak nagyon-nagyon csípősek, hogy csak a csípőset éreztem, magát a hús ízét nem, valamint a curry sem az én világom, de azért az nem volt ehetetlen. Peti szerette. 🙂 Barni viszont nem volt hajlandó semmit se megkóstolni, pedig igazán menedzseltük a dolgokat. Mikor a kirendelt ételeknek a felét elfogyasztottuk, észrevettem, hogy Barni holt fehér, az arca meg kipirult. Rögtön néztem is a homlokát, jég hideg volt, pedig rendesen fel volt öltözve és a helységben is meleg volt. Kérdeztem jól van-e, mondta, hogy nem. Na, mondom akkor csomagoltassuk a kajákat, fizessünk, irány haza. így is lett.

Fogtunk egy taxit a kornyadozó Barnival a nyakamba, beszálltunk, mondom neki nézzen előre, nehogy rosszul legyen. Mondja, hogy jó. Öt perc múlva azt veszem észre, hogy bealudt, szembefordítom magammal, fel sem ébred. Jó, akkor otthon be az ágyba és másnapra semmi baja nem lesz. Teljesen azt hittem, hogy bújkál benne valami betegség, persze a fáradtság meg ráerősít.

Itthon aztán mikor vetkőztetni kezdtem, úgy felélénkült, mintha 12órát aludt volna egyhuzamban. Nem baj, menj aludni kisfiam. Nem, nem, ő éhes, kér sajtos kenyeret. Na jól nézünk ki. Sajtos kenyér gyártás, háromnegyed óráig eszik egy kis szelet kenyeret, köben vidáman karattyol… Ilyen a mi formánk. Azért persze szépen elauldt utána, de mégis, annyira átverve éreztük magunkat, mint még soha… 🙂

Aztán fektetés után megettük szépen a fincsi pirított tésztát meg a többit és jó nagyot aludtunk.