(képek a bejegyzés végén egyben diavetítésként de párat beszúrtam illusztrációnak)

Mikor Peti megtervezte ezt a kis kirándulást skandináv vendégeinknek, győzködni kezdtem, hogy szerintem nem túl jó ötlet, ha én és a gyerekek is megyünk. Sok indokot soroltam fel, a legelső az volt, hogy a gyerekekkel más ritmusban tudunk haladni, mint nélkülük és több mindent meg tudna mutatni a vendégeknek, ha nélkülünk mennének. Persze több indokom is volt, de Peti hajthatatlan volt, mindenképp szerette volna, ha mi is megyünk, nélkülünk nem ment volna. Közben ígérte, majd én kipihenhetem magam, majd ő foglalkozik a manókkal.

Szombat reggel szépen felkerekedtünk hát, és útnak indultunk a vasútállomás felé. Barni jobb szemén összeragadt szempillákkal ébredt és közölte, “szeretne látni!”. Itt még tettem egy utolsó gyenge kísérletet, hogy lehet jobb lenne nekünk itthon maradni és esetleg még orvoshoz is elvinni Barnit, mert picit be volt gyulladva a szeme… Persze nem jártam sikerrel, mindegy is.  A metrón a mellettem ülő úr nagyon kedvesen angolul érdeklődött, mennyi idős Ricsi, hogy hívják, itt élünk-e, hova megyünk, voltunk-e már ott, stb. Eddig Amerikában élt, most a munkahelye küldte Kínába és kifejtette, hogy itt is nagyon jól érzi magát (persze Shanghai-t emelte ki ezalatt) Adott remek utaási tippeket, melyik vizivárost lehetne legközelebb megnézni. Mire befejeztük az eszmecserét, már meg is érkeztünk. Szépen átvilágították a csomagjainkat és minket a pályaudvaron, majd vártuk, hogy mehessünk a vonathoz.

A vonatút nem tartott túl sokáig, fél óra elteltével már ott is voltunk Suzhouban, majd egyből átszálltunk a buszra ami Tongliba vitt. A hátsó sor majdnem csak a mienk volt, öt ülés. Középen egy kínai bácsi ücsörgött, az egyik szélen Sedsel és Joel, a másik oldalon én és Peti, ölünkben egy-egy gyerek. A manók már elég nyügösek voltak, Barni fel is öklendezett picit a reggeliből, de végül megúsztuk a komolyabb hányást és mindketten elaludtak. Kb. 40 perc buszozás után meg is érkeztünk, és elsétáltunk a szállodához. Nagyon kis helyes szállás volt, a recepción a frissen ébredt Barni jól elszórakoztatta magát és nyomkodta a vízbe a mü-vizililiomot. 😀

A szobában kipakoltunk, majd valahogy leválasztottuk Barnit a telefonról és elindultunk ebédet keresni. A fiúk persze továbbra is nyügösek voltak, mivel sokat nem pihentek mégse az út alatt. Találtunk egy egész jó éttermet és bementünk. Egész jó volt a kaja, bár ettem már sokkal jobbat is, azért éhen nem maradtunk. Ricsinek vittem saját gyártású főzeléket, de persze mire oda jutottunk volna, elfoigyott a türelme és éhes maradt. (Először nem értették, hogy melegíteni szeretnénk az ételt amit hoztunk, aztán meg túlmelegítették, és forró lett, így Ricsi nem várta ki míg minden falatot kihütök neki…) Végül az ebédemet otthagyva nekivágtam az utcának, hogy keressek egy gyümölcsárust (a banán a jolly jokerünk). A tüző napsütésben, 28 fokban, karomon Ricsivel, izzadva baktattam az utcán, sasolva a gyümölcsárust. Találtam is egyet, de az eladó a kocsira dőlve szundikált. Sebaj, köszöntem neki jó hangosan, így meglepődve feleszmélt és még nagyobbat csodálkozott a látványon, hogy egy külföldi nő egy gyerekkel ott áll előtte. Kedves volt nagyon, dícsérte Ricsi szemeit. Vettem három banánt, majd visszamasíroztam az étterembe. Mire visszaértem kaja már nem sok maradt, de azért majdnem jóllaktam. Peti miután befejezte az evést étvette Ricsit, gyorsan bekapkodtam a maradék falatokat és már mentünk is. Mi a szállásra aludni, Sedselék meg várostnézni.

Igazából elég morcos voltam, mertpihenésnek még a nyomát se láttam aznap, a gyerekek nyügösek voltak én meg fáradt a korán kelés miatt. A szállodában gyorsan lefeküdtem a gyerekekkel együtt aludni, Peti meg elment közben felfedezni. (nagy felfedezés volt, elmentem két utcányira, leültem egy padra olvasni, majd miután 10 perc után majdnem elaludtam, visszamentem a szállodába) Ricsi elég nehezen aludt el, Barni kevésbé, bár vele is küzdeni kellett. Bezzeg én remekül elszenderültem volna már az első percben. Fél óra elteltével mikor még mindig nem aludtak, megpróbáltam felhívni Petit, hogy jöjjön vissza és menjünk el együtt sétálni, mert ebből alvás nem lesz. Vagy húsz alkalommal próbálkoztam, de még csak ki se csengett. Küldtem sms-t, semmi. (rakoncátlankodik a telefonom) Na itt már igen mérges voltam, no meg fáradt is, így magam mellé fektettem Ricsit. Elaludt. Aztán én is. Hogy Barni aludt-e, vagy hogy vele mi volt, az kiesett, mert elnyomott az álom. Gyanítom picikét talán ő is szundított.

Mire felébredtem Barni már ébren volt, Peti Barnival minket ébresztgetett (időközben Barnival kettesben is sétáltunk egyet). Felkerekedtünk és kiültünk a csatornapartra uzsonnázni, megeteni Ricsit.

Ezután egyeztettünk Sedselékkel, hogy vacsora előtt találkozzunk a szállodai recepción. Még sétálgattunk a csatornák mentén, kis utcákban aztán visszaindultunk a szállásra.

A szálloda éttermébe mentünk vacsizni, ahol senki nem volt és csodálkoztak is hogy enni akarunk ott. 🙂 A felszolgálóhölgyel megbeszélte Peti, hogy mit kérünk enni: némi zöldséget, csikrét ha lehet. Hát furán nézett, kiabált befele a konyhába: “Padlizsán van?” “Van!” “Biztos van? Mintha nem lenne…” “Igazad van, tényleg nincs” “csirke nincs, ugye?”  “Nincs.” és ehhez hasonló kérdések és válaszok váltották egymást.

Végül kaptunk halat, libát, paradicsomos tojást, zellert és babot, nagyon olcsón és nagyon finomat, valamint hatalmas adagban. Mindezt mindössze 150 yuanért, ami 4-5 főre elég jó szerintem. Mind megettük. Majdnem. Jó eséllyel a konyhában sem maradt semmi. 🙂

Ezután még sétálgattunk kicsit a kivilágított utcákon, majd mentünk aludni. Jó későn. Fél 10-10 volt, mire ágyba kerültünk.

És az összes kép: