Sokan mondják, hogy Shanghaiban csak két hónap van: tél és nyár – és van is benne igazság. Még élénken él bennünk az 1-2 héttel ezelőtti hideg, erre most meg kitört a nyár… Az a pár fa ami nem örökzöld az két nap alatt kopaszból zöld lett. Persze ez a nyár kicsit korai, nem fog ez örökké tartani (hétvégére lehűlést mondanak), de azt vettük észre, hogy hirtelen nappal 28-30 fok lett, és még éjjel/hajnalban sincs hidegebb, mint 20 fok. Szerencsére a munkahelyzet is normalizálódott kicsit, így ma megtehettem azt, hogy miután Barniért elmentem az oviba, hazaérve uzsonna után elmentünk együtt sétálni – Barni bicajjal, Ricsi a babakocsiban, Andi meg szandálban. 🙂

Először a lakópark kertjén át aközeli japán bolt fele indultunk el biopadlizsánért Ricsinek, aztán módosítottuk az útvonalat, mert Andi szeretett volna virágot is venni a kissé átrendezett dolgozósarokba. Igen ám, de már elindultunk az ellenkező irányba, így kicsit messze lett volna – hát felugrottunk egy buszra ami a megfelelő irányba ment.

Menni ment, csak kicsit túl messze is – egyből kaptam is a panaszt, hogy akkor most miért is szálltunk buszta, ha így is gyalogolni kell (való igaz, azt mondtam, hogy a sarkon tesz le, és nem), ez meg különben is egy unalmas környék. – tényleg nincs sok minden erre, nem is gyakran járunk itt. Barni is panaszkodott, mert nem kapott mantou-t (nem volt) Aztán némi virágnézegetés (nem vettünk semmit) feldobta a hangulatot, jobb kedvvel mentünk tovább.

Az első sarkon már jött is Barninak a kánaán: egy gumiszervíz! Gumik és kerekek a földön, szanaszét, és egy autó az emelőn kerekek nélkül + egy kis autómosó. Alig bírtuk továbbrángatni. Egy házzal arrébb nagyban mutogattam Andinak, hogy milyen érdekeset találtak, mire közölte, hogy őt a ruhabolt amit lát jobban érdekli – de aztán mégis meggondolta magát, mert egy import élelmiszer boltot szúrtam ki. Pici volt, de nem elszállt árakkal, főleg indiai és sütéshez használatos dolgokkal. Nem tudtunk vásárlás nélkül kimenni, vettünk magukat, papadam lepényt, mézeskalács- és keksz sütőformákat + pár apróságot. Ide még biztos jövünk!

A következő sarok már ismerős terep volt, a Meihua utca távolabbi vége. Ide jöttünk a Rose Kitchen boltba – mert itt kapni teljeskiőrlésű lisztet. Bejutni nem volt egyszerű, mert az utcát elfoglalták a növényárusok – triciklikről és a járdáról árulták a 10cm és 2m közötti szobanövényeket. Persze ha nagyobbat veszel, egyből házhoz is viszik. A boltban elbóklásztunk egy kicsit, vettünk sok padlizsánt, lisztet, és örömmel állapítottam meg, hogy van friss (érts: élő) lepényhal: ezért majd hétvégén visszajövök. Mostanában ugyanis minden hétvégén csak halat eszünk.

Mentünk tovább az utcánkban a metrómegálló felé, közben elmúlt fél hét, ránk esteledett. Az utcában nagy nyüzsgés, minden sarkon taligás ételárusok, bögreárus taliga, vagy éppen egy késélező mester. Még minden bőven nyitva, egymással beszélgetnek a szomszéd boltokban dolgozók az ajtó előtt, vagy épp a helyiek. Egy zöldségárus szépen tisztára pucolja a póréhagymát, mellette egy bácsi szép harákolósat köp – szóval afféle mindennapok Kína módra.

Elmegyünk a kedvenc virágboltunk előtt – olyan nagyobb szobanövény amit keresünk, nincs, de azért üres kézzel nem távozunk, egy cserepes rozmaringot beszereztünk, jó lesz az újkrumplihoz amit mostanában már kapni a piacokon… Amíg kint várom a virágüzlet előtt Andit és Barnit a szomszéd fodrászatból az ajtónálló lánykát teljesen megbabonázza Ricsi, és nem tudja levenni róla a szemét, vigyorognak egymásra mint a vadalmák.

Aztán elérkezünk a metrómegállóhoz. Itt aztán van élet. A járdáról az úttestre le se lehet lépni az árusoktól, ha meg mégis, ott a taxisok és motortaxisok foglalják a helyet, köztük lavíroznak a munkából hazatérő emberek – meg mi is. Barni néha elmambul és neki-nekiütközik valaminek – de senki nem bánja, mindenki csak nevet egyet és megy tovább.

Mi nem megyünk tovább, mert itt van kedvenc gyümölcsárusunk. Hülye időszak ez amúgy gyümölcsszempontból: a téli/déligyümölcs már nem olyan jó és drága, a nyári szezonális gyümölcsök pedig még drágák. Azért persze van választék így is. Ugyan tegnapelőtt vásároltam be, de meg kell állni, mert a dinnye amit adott, az valami hihetetlenül finom. Így is teszünk, veszek még dinnyét, egy kis frissen pucolt ananászt és persze banánt. Alma meg mangó van otthon még bőven. Jóban vagyok a gyümölcsösömmel – én itthagyok havi 6-800 yuant legalább, ő cserébe mindig elmonjda, mit érdemes venni, meg persze a kissé nyomott/sérült mangókat is mindig megkapom ajándékba. Gyümölcsös létére emberünknek a matek nem az erőssége, így mindig együtt számolunk: ma jó nagy röhögés a vége, mert mindketten elszámoljuk: szerintem 34, szerinte 54, de igazából 44 yuan a végösszeg – persze időközben korrigáltunk mindketten. Amint megérkeztünk a gyümölcsöshöz, Barni már pattant is le a bicajról és rohant a gyümölcsös teherautó hátához – itt van egy kallantyú a platón és ezt szokta csattogtatni. Ma még társasága is akad hozzá – egy kínai kislány is odamegy és felváltva csattogtatják a kallantyút – később pedig Barni emeli, a kislány üti le. Jót mosolyog rajtuk mindenki, pedig nem kicsit hangos.

Gyümölcssel felszerelkezve megyünk tovább. Mennénk, de a járdát teljes szélességben elfoglalják a pirított tészta, büdös tofu és telefontok árusok. Rutinos itlakóként valahogy sikerül mégis átlebegnünk felettük/közöttük – és nem tudom nem egyből kiszúrni, az étterem előtt nagy fémtálcákon tornyokban álló vörös rákokat. Bizony, itt a meleg, itt a Xiaolongxia szezon – illetve a java majd csak 1-2 hónap múlva indul, de nem tudok ellenállni – negyed kilót kérek, majd elnyammogom este. Nem könnyű, mert az eladó szerint ennyi a fél fogamra sem elég – de én erősködök, mert nem jóllakni akarok vele. Nem én vagyok az egyetlen ellenállni képtelen: az étterem és az előtte levő asztalok amúgy tele vannak műanyag kestyűkben rákban turkáló és azt élvezettel eszegető emberekkel. Na de én majd otthon, menjünk tovább.

Barni amúgy fárad (nem aludt semmit az oviban), egyszer be is dől bicajostul a sövénybe. A babakocsi úgy néz ki, mint egy málhás szamár – mindenhonnan lóg róla valami. liszt, sütőformák, indiai lepény, gyümölcsök, egy cserépnyi rozmaringbokor – és persze Ricsi, aki vidáman lóbálja a lábát, és néha a szája elé teszi a kezét, majd pukizó hangokat hallat. Jól elszórakoztatja magát. Hamarosan a kis hídhoz érkezünk amitől Barni is kicsit felélénkül és nagyobb motivációval (illetve egyenesebb vonalon haladva) hajtja a bicajt – és megint mantou-ért kuncsorog.

Yulan utca – Mudan utca sarka: a környék közepe. Itt mindig zajlik az élet, hát még most. Egy sarokkal arrébbról kicsit átsejlik az esti tánckörök zenekavalkádja, de nem nagyon, mert zajban inkább az itt vacsorázók és árusok dominálnak, a kis ABC előtt konkrétan minden tele velük. Barni nem áll le a mantou témával, így Andi itt marad a gyerkőcökkel én meg elszaladok megnézem van-e még. Szerencse: még nyitva vannak és van mantou is – igaz nem natúr, csak tökös. Ilyet még nem evett Barni, de majd megpróbálom eladni neki (amúgy sikerrel, nagyon ízlett neki). Ha már itt vagyok, veszek harbini lepényt is a szomszédban, ezt nagyon szereti, jó lesz vacsorára.

A lepénysütöde családi vállalkozáskénz üzemel egy két üzlet közé beszorított két négyzezméteres kis lukban. Hátul anyuka nyújtja a tésztát, apuka tölti vagy süti a lepénysütőben, a fiuk pedig árulja. Néha cserélnek a változatosság kedvéért – de anyuka pozíciója fix. Mindezt két négyzetméteren, szálló lisztfelhőben, hétfőtől vasárnapig, reggel hattól este nyolcig. De mégis mindig mindenki mosolyog és kedvesen szolgálja ki a vevőket. Mivel mindezek tetejébe még finom is és olcsó, nem ritkán sorba kell állni  – egyszer, talán idén újévkor úgy alakult, hogy ketten is sorba álltunk egymás mögött külföldiek. Egy mögöttünk álló kínai meg is jegyezte, hogy “nocsak, jól beindult az üzlet, lásd már külföldiek állnak sorba a lepényért”. Ezen aztán jót röhögött mindenki, a másik külföldit leszámítva, aki gondolom nem beszélt elég jól kínaiul. 🙂

Mantouval és lepénnyel felvértezve visszamentem Andiékhoz – és lebeszéltem Andit arról, hogy vegyen egy anyósnyelvet – már amúgy se fért volna hova a babakocsin, hacsak nem Ricsi ölébe. Mentünk tovább, de nem a szokott útvonalon a mi utcánkban, hanem kerülővel – ugyanis cserélik a járdaburkolatot, kicserélik a köveket. A korábbi köveknek néhány kisebb repedésen és süppedésen kívül semmi baja – de gondolom van rá pénz, így inkább az egész kerületben lecserélik mindenhol. Egyszerű de szép színes mintákat raknak ki az új kövekből, és hoztak markolókat is a munka segítésére – így Barninak van mit csodálnia ha épp arra járunk.

De most kerülünk – útvonalat is, meg vacsorázókat is, mert itt is mindenhol kisebb-nagyobb baráti társaságok, párok sétálnak, eszegetnek a kifőzdék, éttermek előtt – vagy csak simán az útpadkán. A kis mellékutcán, ami visszavezet az utcánk felé kevesen vannak az emberek, már a bogarakat is hallani a fák lombjában – Aztán a szemétlerakó előtt hazakanyarodunk a mi utcánkon, innen már csak két sarokra vagyunk. Ahogy közeledünk a lakóparkunk felé, úgy halkul az utca zaja is és vannak egyre kevesebben – majd megérkezünk a házunkhoz, ami a nyugalom szigete.

Mindig jó ide hazaérni, de ugyanolyan jó néha így elmenni egy picit sétálni – itt a belváros legszélén a lakónegyed közepén- és elmerüni a nyüzsgésben, zajban a szinte kivétel nélkül kedves és barátságos emberek között. Ez nagyon hiányozna, ha nem itt élnénk. És ez csak egy sima hétköznapi kedd este volt, mi lesz még itt hétvégén, ha mégse jön a hidegfront…