Hetek óta tervezzük, hogy ellátogatunk a hozzánk legközelebb eső vizivárosba, Pudongon. Még Peti fedezte fel egy bicajozás alkalmával, hát most megnéztük közösen is. (pár kép beszúrva, összes kép a bejegyzés végén…)

Busszal indultunk neki, a gyerekek jól viselkedtek (Ricsi aludt) és 35 megálló múlva már oda is értünk. Tényleg elég elhagyatott környék, nem sokan mászkáltak a kis utcákon, pár ember szállingózott csak. Az idő is kellemes volt, kis szellő, a felhőkön átszürődő fény.

Shanghai nyugati határában és Suzhou felé rengeteg kisebb-nagyobb víziváros/falu van, nagyjából ugyanarról híresek: hangulatos, régi házakkal szegélyezett csatornapartok, sikátorok és rengeteg turista. Shanghai magába kebelezett több vízivárost is ott van Qibao, ahol először voltunk és rettenetes volt, Zhujiajiao is már-már Shanghai része, még ha közigazgatásilag nem is – és mind közül kilóg Xinchang, ahol most voltunk, mert a többivel ellentétben ez Pudongon van. Érintetlenségét szerény híre és nehéz megközelíthetősége miatt tartotta meg – a legközelebbi metrómegálló jó 20 kilométerre van, nem mondható a város közepének. Szerencsére tőlünk a sarokról két busz is indul ami közvetlenül oda visz – igaz, közben jónéhány megálló mellett kell elhaladni, ami a mi esetünkben, átlagos forgalom mellett 75-80 perc buszozás volt.  

Barni lemaradozott és az út szélén húzódó járdaszegélyen egyensúlyozva billegett utánunk, néha benézett pár ablakon is. 🙂 Itt a házak sokkal inkább rendbe vannak tartva, mint ahol eddig máshol jártunk. Szinte mindenhol virágok  a bejárat előtt vagy az ablakban, rend, tisztaság. Szép volt minden, jólesett a keskeny utakon csavarogni. Tényleg nem nagy az egész, pár utcából áll csak, de nagyon kis hangulatos, kedves környék. Már megérkezéskor kezdtük sasolni az éttermeket, hogy hova kéne majd beülni enni. Persze megvolt itt is a tipikus túristás főutca, de azon túl is barátságos festő- és szabómühelyek, zöldségárusok mosolyogtak ránk. Időnként néztek egy nagyot a két manó miatt. Volt aki megkérdezte Petit: “Hány gyereked van?” Mintha nem lenne szemmel látható! 😀

Szemben más vízivárosokkal az itt lakók többsége nem a turizmusból él. Nyugdíjasok, szabók, cipészek, vagy csak sima munkások. Ahogy Andi is írta, a házak öregek de jól karbantartottak – egy ingatlanosnál megnéztem, egy hatszobás két emeletes házikó havi bérleti díja 2300Y – tehát a mi lakásunk egyhavi lakbéréből kijönne közel négy hónap… Az más kérdés, hogy bejutni a városközpontba nem fél óra, mint tőlünk és a szolgáltatások, a tisztaság sem ugyanazon a színvonalon vannak.

Barni a szokásos gyűjtögetésen kívül talált egy bácsit, aki pici faragott kardszerü botocskákat árult, meg barackmagból medált faragott. Végül választott egy “fúrót”, kifizette, majd továbbmentünk. Barni amúgy elkezdte érezni a szagokat. Gondolom eddig is érezte, mikor mondjuk azt mondtam, hogy jajj, de büdös a bácsi cigarettája, vagy hogy büdös tofu szaga van a levegőben, de eddig nem érzékelte úgy, hogy ki is mondta volna. Ám most minket megelőz az orra, és mondja: “Húúúú, Anya, milyen büdös ez a tofu! Kérek!” 🙂 Persze gondoltuk előbb ebédelünk valahol és majd ha még kér, kap utána.

így is lett. Egy szimpatikus kerthelyiségbe tévedtünk be-  a kiírás szerint teázó – ahol három néni fogadott minket. Kérdeztük mit lehet enni, mondták, hogy pirított rizst. Nos lássuk, gondoltuk. Odavezettek minket a kert szélébe épített wokhoz, amit alulról a fatüzelésü kemence fütött és megmutatták leendő ebédünket. Elég guszta volt, így helyet foglaltunk és falatozni kezdtünk. Barninak inkább a rizs mellé felszolgált halvány kis tojásleves ízlett, Ricsi ellenben a rizst falta, hogy nem győztem a szájába adni. 🙂 Aztán mint akik jól végezték dolgukat bevetették magukat a “kertbe” (tulajdonképpen le volt kövezve az a kert, de még így is nagyon jót játszottak), így én meg tudtam enni az ebédemet. Végül mindössze 30 yuant fizettünk, a négy megtelt pocakért majd továbbhaladva persze vettünk Barninak büdös tofut.

Amíg várta, hogy kihüljön a tofu, addig leült a járdaszegélyre. Persze egyből kijött a házból egy néni egy Barninak méretezett kis székkel, hogy arra üljön, ne pedig a földre. Barni lerágta a tofu széleit, majd azt mondta: “Apa, nem kérek többet, mert annyira nem ízlik, finom de túl büdös!” 🙂 Sebaj, ne ezen a három yuanen múljon amibe került, legalább kipróbálta. 🙂 Irány haza.

Természetesen a busz tele volt hazafelé menet, de azért akadt hely nekünk. Milyen jó, mert bazi fáradt volt mindenki. 🙂 Ricsi aludt be elsőnek, aztán Barni, Én, Peti. Arra eszméltem, hogy Petiék valahogy az előttünk lévő ülésre.

Barni csak leszálláskor ébredt, aztán még picit cipeltem, majd a saját lábán haztasétált. Klassz kis vasárnap volt, érdemes volt várni rá.

Aki teheti, menjen, mert nemsokára átadják a 16-os metrót ami nagyon közel fog megállni, és jó eséllyel ekkor Xinchang is úgy jár majd, mind Qibao, hétvégéken lerohanják a tömegek és elturistásodik. Addig is a 沪南 vagy 塘南 buszjáratokkal lehet megközelíteni, mindkettő a Hunan road-on megy végig, az előbbi a Dongchang road-i komptól, a másik a négyes metró Tangqiao megállójától indulva. Van több közvetlen busz a Maglev végállomásától is (ugyaninnen fog indulni a 16-os metró is pár hónap múlva), de ezeknek nem néztem utána. Vagy lehet bicajozni, tőlünk 30km egy irányban, kellemes utakon. 🙂