(pár kép beszúrva, összes a bejegyzés végén)

Úgy keltünk reggel, mint bármelyik másik nap, korábban nem sok időnk volt készülődni – a délelőtt így pakolással telt. Két kisebb bőröndbe sikerült beférnünk – igaz ezen felül még volt cipelnivaló: Ricsi hordozható ágya, egy hátizsák, egy szatyor uzsonna meg a két gyerkőc.

Ebéd után elmentem Barniért, majd kettőkor még gyors búcsúzkodás skype-on, lementünk, taxit fogtunk és irány a pályaudvar.

Negyed négykor indult a vonatunk, tehát háromra kellett a pályaudvarra érni – így ez kényelmesnek ígérkezett, általában negyven perc az út. Most viszont az út felénél elég nagy dugóba keveredtünk,percekig alig haladtunk előre – mivel a gyorsforgalmin mentünk, ilyenkor alternatív útvonalat keresni sincs lehetőség. háromnegyed háromkor a sofőr kérdésemre, hogy odaérünk-e háromra, csak annyit mondott: nem biztos.

Indulás előtt 15 perccel nyitják a peronkaput, és indulás előtt három perccel zárják – de még van előtte csomagellenőrzés is… Szóval izgalmasra kerekedett az indulás, de végül pont kapunyitásra odaértünk és kényelmesen besétáltunk a helyünkre a vonaton, ahol öt és fél órát kellett eltöltenünk.

Itt kisebb meglepetés ért:  szokásos székek helyett hálókocsis vonat volt. Ez a másodosztályon azt jelenti, hogy van egy négyágyas fülke, a felső ágy nappali üzemmódban csomagtartóként funckionál, az alsón pedig hárman ücsörögnek egymás mellett, de persze ha a bőröndök mellett van hely, akár a felső szintre is fel lehet mászni.

Igazság szerint ez így jobb volt, mint a székes megoldás, mert a fiúk nyugodtan tudtak mászkálni ide-oda. A lehetőséggel persze éltek.

A szemközti ágyra is gyakran átmászkáltak – szerencsére itt három nagyon kedves kínai fickó ült, így nem vették zokon. sőt, kicsit segítettek is játszani velük.

Az út első 2-3 órájába eszeveszett pörögtek a kölkök, nyomkodták a gombokat a falon (Ricsinek persze mindig a vészjelző gomb kellett), másztak fel-le az  ágyakra, illetve Ricsi egyszer módszeresen végigsétált a vagonon, megállt minden fülke ajtajában, végigpásztázta úgy tíz másodperc alatt az arcokat, majd ment tovább. Máskor meg őt kapták el és fényképezkedtek vele.

Aztán három óra utazás után kezdtek fáradni nemcsak a velünk szemben ülők, de mi is.

Főleg Ricsi, mert hát kimaradt a délutáni alvás – a fáradtságtól hőemelkedése is lett és egyszer le is hányt – de szerencsére utána elaludt és ez nagyjából rendbehozta.

Este kilenc előtt nem sokkal értünk Aojiang-ba. A vonatról leszállva az amúgy tiszta pályaudvaron Andit egy hatalmas bogár köszöntötte, aminek ő felettébb örült. 🙂 Volt szállásunk foglalva és persze készültem nyomtatott címmel, így csak egy taxi kellett – rohantak is le, mint a hiénák.

Persze így este rábírni őket a taxióra használatára kb. lehetetlen, főleg, hogy relatív közelre mentünk. Az egyik 30Y-t kínált az útért amiért el is hesegettem. Utána beszálltunk egy másikba, majd ott próbáltunk megalkudni az árról: az eredmény: 30Y. Nos, erről ennyit. Az út amúgy 4km volt, ez taxiórával helyi árakon kb. 12Y lett volna.

Három opció között hezitáltam a szállás választásakor:

• A város legelőkelőbb szállodája, 400Y egy éjszakára, amit sokalltam, ráadásul kieső helyen.
• Egy tavaly átadott szálloda, ami általában még ad némi esélyt a tisztaságra, éjszakánként 280Y-ért de elriasztott, hogy a honlapjukon fő vonzerőként a kerek ágyakat és a mellette álló üvegfalu zuhanyzót ajánlgatták. Nos, ez tudjuk mire való – nem nekünk.
• Egy olcsó motel, ugyan a visszajelzések szerint koszos szobákkal, de széles franciaággyal,  éjszakánként 170Y-ért, sétatávolságra a kikötőtől.

Végül a harmadik opció nyert, gondoltuk úgyis fáradtak leszünk, egy éjszakára mindegy lesz, lényeg, hogy reggel egyszerű legyen a tovautazás.

A szállodába belépve nem épp a tisztaság csapott meg elsőnek, de a foglalás rendben volt és abban is segítettek, hogy a konyha hűtőjébe berakhassunk a Ricsink még otthon előkészített ebédet. Amíg ezt elintéztem, Andiék előrementek, de nem jutottak fel egyszerűen a szobába – a két lift közül egyik ugyanis csak a harmadik emeleti “masszázs klub”-ba ment, először ebbe szálltak, és Barnira majdnem rácsukódott az ajtó, amitől jól megijedt. Mindenesetre ebbe a szállodába sem feltétlenül aludni járnak az emberek – csak amíg felértem a szobába a negyedikra három hm… nénivel találkoztam, vagy párral vagy -még- anélkül.

A szobában pedig ott vártak Andi és a fiúk meg úgy további két tucat lengéng öltözött néni. Kis színes papírcetliken, telefonszámmal.  Barni egyből nekivetődött és elkezdte pakolgatni őket fel-alá.

A szoba amúgy rendben volt, egészen tiszta, az ágy kicsit szakadt de nagyon széles, mellé az éjjeliszekrényre bekészítve minden, ami egy ilyen szállodában kellhet.

Késő volt már, tíz óra bőven múlt, így felállítottuk Ricsi ágyat, lezuhanyoztunk és aludtunk – volna, ha Ricsi hagyott volna, ugyanis megint kicsit hőemelkedése volt és sokáig sírt. Szerencsére Andi mindenre készült, így kapott egy fél adag Panadol-t, amitől hajnal három körül már el is aludt. Barnit szerencsére ez nem zavarta, így csak mi ketten keltünk kialvatlanul Andival. A mélypont fél három körülvolt, amikor Ricsi épp rákezdett egyik – szerencsére közel utolsó – ordítási ciklusára, Barnabás pedig úgy fordult, hogy leesett az ágyról és beverte a fejét, így szinkronban sírtak. Szerencsére utána már nem volt gond és aludtunk reggelig.