Ez volt a legkalandosabb napunk, így a leghosszabb beszámoló is ehhez tartozik – kétfelé is bontottam 😉

Korán keltünk, hiszen reggel hétkor indult a buszunk a Natural Lawn-ra, amiről semmiképp nem akartunk lemaradni. Ugyan az eső esett a szél némileg mérséklődött, így reménykedtem délután lesz hajónk. Megettük a maradék kakaós csigát reggelire – igazából már csak morzsákról beszélhettünk csak – ezekből gyúrtunk kis gombócokat.

Utána kimentünk a szálloda elé, mire a boltos néni tágra meresztett szemekkel kérdezte, hova visszük a gyerekeket, hiszen esik az eső. Mondtam, hogy minket ez nem zavar, amire kisebb monológot tartott (nem igazán figyeltem), mondanivalóját pedig azzal zárta, hogy ma nincs hajó, nem tudunk tovább menni. Szuper.

Hétkor jött nem is egy, hanem két busz, de tovább is mentek. Kiálltam az útra, hogy biztosan észrvegyenek, öt perc múlva jöttek újra tele emberekkel és mentek is tovább. Szuper. Épp kezdtem aggódni, mikor 7:10-kor megjött még egy busz, beállt a parkolóba. Egyeztettem a sofőrrel, ez volt a mient, felszálltunk és vártunk. 7:20-kor hat másik turistával együtt elindultunk a sziget csücskébe megnézni Sanpanwen-t, azaz a Natural Lawn-t.

Mire leszálltunk a buszról nyolc körül, épp elkezdett erősödni az eső. A buszvezetú a lelkünkre kötötte, hogy tízre érjünk vissza. Szólt az egyik szuvenírárus néni, hogy tegyük be a hátiszákot hozzá. Úgy gondoltam csak aggodalmaskodik mint a reggeli boltos, így inkább felvettük az esőkabátokat, úgy voltunk vele, hogy kint leszünk a szabad ég alatt több, mint egy órát, nem fog érdekelni, esni ugyan esik, de meleg van és az eső is meleg, nem lesz bajunk. Nekivágtunk hát megtekinteni a természet eme képződményit.

Nagyon gyönyörű hely volt. Zöldellő fű, hatalmas sziklák és kövek, alattuk pedig hullámzik és zúg a tenger. Eső lévén nem is voltunk sokan, úgy 30 turista lehetett rajtunk kívül (pont a másik két busz…).

Az eső néha erősödött, néha teljesen elállt, mindezt teljesen hirtelen váltogatva, akár 10-20 méterenként. Ez számomra teljesen új élmény volt, hogy milyen változékony lehet az időjárás egy a tenger közepén levő szigeten.

Az utak jól ki voltak építve, többfelé lehetet kanyarogni, elágazások, kilátópontok, kő alatti alagutak keresztezték egymást.

Barni vezette az utat, Ricsi jobb dolga nem lévén odabújt a mellkasomhoz és aludt a hordozóban a kabát alatt.

Aztán egyszer csak igazán elkezdett esni -bár a képeken egyáltalán nem látszik, hogy esne, esett rendesen. Gyakorlatilag ami rajtunk volt, az vizes lett, csak a kabátok alatti rész tartotta magát úgy ahogy. Ricsi fintorgott álmában, ahogy az arcára esett a víz. Rajtunk valami eufórikus öröm ütközött ki,  röhögve sétáltunk tovább a szakadó esőben és gyönyörködtünk a sziklákban és a kilátásban, vadul fényképezve.

Néhol fedett pihenőhelyeket alakítottak ki, itt nagyobb tömegek gyűltek össze.

Büszkén jelenthetem, hogy a sziget legvégső csücskéig csak mi mentünk el!

Innen aztán vissaairamodtunk és egy dombocskával arrébb az addigi legnagyobb eső kapott el minket – a föld alattunk sártengerré változott és midnenünk úszott. Több dolgot is átértékeltem itt:

• Mégse mondott hülyeséget a néni, hogy tegyük be a táskát hozzá – ezt a mennyiségű esőt már nem bírta és beázott. Természetesen az útlevelek kezdték… Gyorsan betekertem őket Ricsi használaton kívüli esőkabátjába. 
• Mégis a szandált kellett volna Barnira adni zokni nélkül, nem az egyetlen cipőjét. Pedig először azt kapta, csak aggódtam, hogy fázni fog. Rajtunk szandál volt, így ezzel nem volt gond.
• Talán nem kellett volna annyit fényképezni a szakadó esőben – erre akkor jöttem rá, mikor a fényképezőgép egyszer csak hibát jelzett, nem húzta be az objektívet és fekete lett a képernyő, se kép, se hang.

Először csak fokozódott az eufória, aztán elfogyott az adrenalin és kezdtünk nyűgösödni.

(a kép csalóka, Barni végig jókedvűen viháncolt :))

Mire visszaértünk a bejárathoz, természetesen megint alig esett.
Ideje volt kárfelmérést tartani.

• Ricsi felébredt, egész jól megúszta, csak a pólója ,lett vizes a nyakánál, a haja csuom víz és a zoknija.
• A fényképezőgép halott, kikapcsoltam és reménykedtem mire megszárad működni fog újra.
• Barnabás gyakorlatilag mintha egy medencében járt volna ruhástul
• Andi és én a kabát alatt relatív szárazok voltunk, amúgy ruhástúl medence
• A táskában az összes tartalék száraz ruhánk – és ezzel együtt az összes meleg ruhánk amit hoztunk az egész nyaralásra totálisan vizesek lettek.

Nem egy szép lista. Megérte? Abszolút igen, gyönyörű hely, és talán így, esőben még szebb szerintem, mint anélkül lehet.  Amennyire tudtuk, átöltöztettük és megtörölgettük a fiúkat, Barni megkapta az egyetlen viszonylag szárazon maradt ruhadarabot, Andi pulcsiját – még bugyi se maradt rajta, egy pelenkát tekertünk a derekára 🙂

Majd beültünk a buszba – ami nem ugyanaz volt, mint a korábbi. 9:45 volt még csak – úgy látszik a csoport másik fele nem bírta tovább és visszament hamarabb… papírkutyák.

Hamarosan megjelent a sofőr, megkérdeztem, mondta, hogy 10:20-kor indul majd vissza, majd pedig közölte, hogy ma nem lesz hajó. Jaj de örültünk neki.

Visszaérve a szállodába ott volt a recepciós csajszi (ez volt a ritkább eset), találjátok ki mit mondott: ma nincs hajó. Hát, akkor ez van – gondoltuk, és teregetés közben tervezgettük mi legyen.

Két opció volt, vagy egy nappal meghosszabbítjuk a nyaralást hogy a hegyekre is legyen elég időnk, vagy egy nappal rövidebbra fogjuk és hazamegyünk másnap – feltéve hogy lesz hajó, és feltéve, hogy sikerül vonatjegyet szerezni haza – hiszen ma vasárnap volt ami munkanap, de másnap már kitör az ünnep és mindenki utazik, ilyenkor már nem szoktak csak úgy vonatjegyeket osztogatni aznapi járatokra.

Mindenesetre azzal kezdtem, hogy lemondtam gyorsan telefonon az aznap esti szállásunkat a hegyekben (30 perccel a lemondási határidő zárása előtt :)), majd pedig lementünk ebédelni. Bánatunkban, hogy itt ragatunk kirúgtunk a hámból és először a szigeten tartózkodásunk alatt rendeltünk egy halat. Nagyon finom volt.

Ebéd után mindenki lefeküdt aludni, hiszen hajó hiányában időnk, mint a tenger…

(folyt. köv holnap…)