Reggel szikrázó napsütésre keltünk. Talán érthető okokból ettől nem lett annyira jó kedvünk. 🙂

Tízre rendeltem (saját magam, okulva a tegnapiakból) a buszt, addig befejeztük a maradék pakolást és kint játszottunk kedvenc füves részünkön – megállapítottuk, egyáltalán nem baj, hogy eddig hűvösebb volt, ez a meleg nagyon meleg. Itt is reggeliztünk, friss dinnyét és barackot. Felüdülés volt a kakaóscsiga-morzsák és az ízetlen tésztaleves után. 🙂

Átvettük a lehetséges opcióinkat is a napra:

• Elhajózunk Aojiangba, ott nagy szerencsével szerzünk vonatjegyet és hazajutunk még ma. 
• Elhajózunk Aojiangba, ott alszunk majd másnap tovább Yandangshan-ba (a hegység, egy órára Aojiang-tól Shanghai irányában), és onnan egyből tovább Shanghaiba, hiszen az a jegyünk már megvan
• Elhajózunk Aojiangba, tovább Yandangshan-ba, ott alszunk a vendégázban ahol lemondtam a szállást, megnézünk amit tudunk fél nap alatt, és másnap tovább Shanghaiba a meglévő jegyünkkel

Tízkor rendben jött a buszunk és tizenegykor a hajónk, így eddig minden rendben ment.

A fiúk megint aludtak a hajón, a műsor egy leheletnyivel se volt jobb, mint idefelé.

Fél egykor érkeztünk be a kikötőbe, egyből beugrottunk egy moto-taxiba és már robogtunk is a pályaudvar felé. Nem volt vesztegetni való időnk, a jegyek rohamosan fogytak. Odaértünk, kifizettem motorosunkat, be a pénztárba, érdeklődés… nincs már már jegy Shanghaiba. Épp küldött volna tovább a pénztáros, de engem sem ejtettek a fejem lágyára, volt ám több tervem is. megkérdeztem Wenzhou-ból van-e jegy, mert tudtam, onnan jóval több járat megy, mint innen. Volt! Az aznapi utolsó hat órakor induló vonatra (értsd: 11-kor érkezik Shanghaiba), de volt! És még sikerült is egymás mellé kapni három helyet. Aojiangból Wenzhouba már nem volt olyan nehéz dolgom, lévén ez rövidtáv de azért a következő vonatra itt se volt jegy – négy órára kaptam. Kis bónusz lett volna, ha vissza tudom váltani a másnapra már meglévő jegyeimet, de ezt itt nem lehetett. Sebaj, lényeg a lényeg – volt jegyünk haza – már csak három órát kellett elütni valahogy Aojiang-ban és másfelet Wenzhouban – valamint öt és fél órát a vonaton. Jól hangzik, ugye?

Nos, mit csináljunk Aojiangban három órán át? Ha a szomszédos Rui’An-ban lettünk volna, nem lenne kérdés – ott ugyanis lakik egy kedves magyar család akikkel amúgy is szerettünk volna találkozni (ezúton is köszönjük a felajánlott szálláslehetőséget is!) – így sajnos azonban ez nem volt opció. Gondoltam bemegyünk a belvárosba (a gyorsvonat-pályaudvarok általában a világ végén vannak a semmi közepén), szerzünk valami ebédet és útravaló kaját.

A csomagokat nem akartuk cipelni – csomagmegőrző sajnos nem volt, de a bőrőnd-átvilágítós néni kedvesen felajánlotta, hogy tegyük le a széke mellé, majd ő vigyáz rá. Sőt, még egy egész jó bolt is volt a pályaudvaron, így a nasi egy részének beszerzését is letudtuk.

Időnk volt így a busz mellett döntöttem. Három busz állt a pályaudvar mellett – az egyiken a feliratok bíztatónak tűntek – megkérdeztem megy-e Pingyang felé – a vezető bólintott, így felszálltunk és bedobtuk a viteldíjat az erre szolgáló kis dobozba.

A gond csak annyi volt, hogy Pingyang a megye neve is, nem csak a város központi részéé… Ez akkor tudatosult, amikor a második kanyarban lefordultunk a városra vezető útról. Hangulatos kis busz volt amúgy, rendesen döcögött a poros vidéki utakon, a plafonon a fedelétől megfosztott légkondiból egy nagyobb döccenő alkalmával jó fél liter víz ömlött az alatta ülő lány fejére – mindennapos dolgok ezek a vidéki Kínában.

Mint ahogy az is, hogy egyszer csak letértünk egy földútra, amin pár száz méter zötyögés után egy mauklátlanul sima, vadonat új és még át nem adott alagúton keltünk át – aminek a másik végén ismét burkolatlan földút volt.

Sokat hezitáltunk amúgy, hol szálljunk le a buszról. Azonnal, amint megtudtuk, hogy rossz irányba megyünk? A templomnál, ami érdekesnek tűnt? Végül úgy ítéltük meg a helyzetet, megyünk ameddig a legtöbb ember megy, lehet messzebb van, de arra is kell gondolni, hogy visszafele is legyen mivel jönni – ha még egy háromkerekű mototaxi sincs a környéken (és sok helyen nem volt) akkor simán lekéssük a vonatunkat. Így aztán buszoztunk jó fél órát mire leszálltunk az utasok többségével együtt Pingyang városkában vagy városrészben -nem is tudom, mindnesetre ez Aojiang és Rui’An között van félúton.

Itt aztán volt nyüzsgés! Piac, emberek, hegyek a háttérben, jó meleg. Külföldi nem tudom mikor járhatott itt utoljára – lehet soha 🙂 Kihasználtuk egyből a piacot, Andinak beszereztünk egy napszemüveget, mert amit hozott, az még tegnap eltört. 25Y-ről indult az alku 🙂

Utána egy nagyobb téren (ahol amúgy tisztába tettük Ricsit egy padon) lecsaptunk a gyümölcsárusokra és feltankoltunk licsivel és cseresznyével. Napszemüveg, gyümölcs az útra kipipálva, már csak ebédelni kéne.

Rendesen korgott a gyomrunk, a piac közelében keresgéltünk, de csak a kívántnál szakadtabbb tészta- és egyéb kifőzdéket találtunk, a vonat előtt meg nem akartunk egy gyomorrontást kockáztatni. Mindenhol csak ruhaboltok, étterem sehol… aztán amit az ember legutoljára várna egy kis vidéki városkában egyszer csak ott volt előttünk egy pizzéria. Nem hittem a szememnek!

Bementünk – persze kínai stílusú pizzák voltak, a legegyszerűbb a banános-ananászos volt, a többin legalább 4-5 féle fura feltét. Andi kitűnő javaslatára végül nem a menüről választottunk, hanem összerakattunk egy sima paradicsomos-sajtos és egy paradicsomos-sajtos-gombás pizzát. Az eladó kicsit csodálkozott, hogy még majonézt se kértünk rá, de hát ilyenek ezek a hülye külföldiek. A pizza teljesen rendben volt, még a tésztája se volt édes, így ott helyben az ablakban ülve afféle kirakatbábuként meg is ettük mind. Nagyon jólesett mindenkinek a pizza is meg a tisztaság is az elmúlt napok után, a fiúk is tömték magukba a finomságot.

Eddigre már három óra lett, így indulni kellett vissza. Szerencsére pont jött egy taxi, pont szabad is volt, és csodák csodájára még a taxiórát is bekapcsolta nekünk a sofőr. Aztán jött a dugó… Okos döntés volt ilyen ráhagyással indulni, mert a busszal 30 perces út még így taxival is 45 perc volt visszafelé. Mire a pályaudvarra értünk, már pont nyitották a beszállókapukat.

A vonatunk késett három percet, de gyorsan, 1 megálló és kb. 20 perc múlva már Wenzhouban is voltunk. Az itt eltöltendő másfél óra hamar elrepült – megpróbáltam itt is a másnapi jegyet visszaváltani – de nem lehetett, így ez Shanghaira maradt. A fiúkat megfuttattuk, hogy ne a vonaton törjön rájuk a mozgásigény, megmostuk -és dézsmáltuk- a gyümölcsöket, majd pedig felszálltunk a vonatra.

Szerencsére ez is az idefele úton megismert hálófülkés kialakítású volt, így rengeteg helyünk volt.

Ricsit pár óra után felvittük az emeletre aludni, Barni pedig egészen jól tűrte az utat – bár nem aludt, így az öt óra a lehetőségekhez képest hamar és könnyen telt el.

Shanghai Hongqiao állomára érve persze a pénztárak már zárva voltak, így másnap még várt rám egy visszaút ide a jegy visszaváltása miatt. Ilyenkor már a metró se jár – meg nem is nagyon volt kedvünk egy egész napos utazás után metrózni, így az “éhes vagyok” mantrával nyafogó és síró Barnival és a félbeszakított alvás miatt rettenet nyűgös Ricsivel végigálltuk a húsz perces sort a taxiért. Ricsi a taxiban az első métertől az érkezésig folyamatosan torkaszakadtából üvöltött, a sofőr nagy örömére. Barnit nem zavarta, ő aludt. 🙂

Éjfél után nem sokkal értünk haza. Kalandos utazás volt, de egyáltalán nem bántuk meg, hogy nekivágtunk. A Yandang hegységbe pedig még biztos visszatérünk valamikor máskor, nehogy kimaradjon, ha már egyszer beterveztük.