Több mint három hete “itthon”, vagy legalábbis a környéken, de még egy bejegyzés se volt. Elnézést és köszönjük mindenkinek aki ennek ellenére rendszeresen idetéved. Az első két hét intenzív családozása után elmentünk nyaralni, bejártuk a Hargitát és környékét Erdélyben, utána picit pihentünk Gyulán. (írunk majd róla, de képek legalábbis biztosan lesznek majd) Ma értünk haza, útközben ijesztgettek a rádióban vörös fokozatú hőségriadóval, napi 25fokos átlaghőmérséklettel, amin mi csak a hasunkat fogva nevetünk és örülünk, hogy nem az “otthoni” 35 fokos átlagot kell átélnünk.

Hogy milyen itthon? Sokkal jobb, mint eddig bármikor, és őszintén szólva az ételeken és az emberek kedvességén kívül egyelőre nem is hiányzik semmi másik, távoli otthonunkból. Na jó, ez egy kicsit túlzás, de az biztos, hogy egészen más most ez a hazaút, mint bármelyik korábbi. Nem a hosszáról van szó. Jöttünk már korábban is haza két hónapra, de van két fontos különbség:

• 2011-ben és 2012-ben is télen jártunk itthon, decemberben, januárban. Most meg nyár van. 
• Mindkétszer szülőknél, rokonoknál laktunk vendégként, most pedig hála szuper rugalmas lakásőrzőnknek (szeretünk, Ágó! :)) visszafoglalhattuk a saját kis lakásunk, ami persze nem pont ugyanolyan mint ahogy itthagytuk, de mégis az otthonunk (vagy itthonunk, nem tudom már ezt követni) és mégse vagyunk mások nyakán, hanem egy komplett saját lakásunk.

Én se gondoltam volna, hogy ez a két dolog mekkora különbséget jelenthet. A hosszú nappalok, hűs éjszakák, az ezernyi finom gyümölcs, a piac, az erdő és a természet közelsége, a kék ég és víz, a hegyek, a nyugalom… Ez most mind a nyakunkba zúdúlt, az itt élőknek talán hétköznapi dolgok, de most nekünk olyan – annak ellenére hogy az idő nagy részében azért itt is dolgozom – mintha nyaralnánk. A téi hazautak látogatások voltak. Hazajöttünk családozni, persze, eljárunk moziba, megettük a kolbász/sajt/túrórudi fejadagjainkat, de nem volt olyan átütő erővel “hazatérés” és “na ez hiányzott” érzés, mint most.

Azért legyünk igazságosak: nem is igazán Shanghai-t, mint Kína egy városát kell ezzel szembeállítani, hanem Shanghai-t, mint egy embermilliók által lakott hatalmas várost, egy metropoliszt. Mert -ahogy azt már többször is írtam korábban, ez az egyetlen megszokhatatlan számomra – a városba zártság és a folyamatos nyüzsgés.

A nyüzsgés és a tempó, ami rárakódik az emberre és ott marad. Amikor reggel ébredés után az munkahelyi emaileket nézem meg reggeli előtt és este lefekbvés előtt is ezt teszem. Ahogy még Pudongon is folyton ott morajlik alattunk a város. Hozzá lehet idomulni, sőt, talán nem is lehet máshogy együtt élni vele, de sose godoltam volna, hogy itt Budapesten a Flórián tér oldalában arra a gondolatra ébredek fel majd reggel, hogy milyen csend van… (és akkor a Hargita tövében a vadászházról még nem is szóltam).

Szóval nincs mit tagadni, most jó itthon nagyon. És persze végigpanaszkodtuk az első két hetet, hogy mennyire megdrágult itthon minden (és tényleg megdrágult), de amikor a havi költségvetési számokat a tervszámokhoz hozzánéztem a hónap felénél, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a spórolást szinte teljesen nélkülözve is kevesebbet költünk itthon, mint Shanghaiban… És persze itt a család, a rokonok, a barátok, a biciklik, a hegyek… nagyon hiányzott mind. Szóval most nagyon ide billen a mérleg nyelve.

De kedves budapestiek, kedves magyarok! (persze tisztelet a kivételnek) Miért kell ennyire kedvetlennek, figyelmetlennek és gorombának lenni? Miért kell ordítozni a másikkal az utcán a két doboz olcsó sör mellől, magasról leszarni másokat nap mint nap, mosoly nélkül döcögni a buszon/metrón vagy autóba öntött burokban átcammogni a várost? Miért? Miért nem lehet kicsit pozitívabban hozzáállni a dolgokhoz, hogy ne kelljen a piacra, a kínai boltba vagy Erdélyig elmennem ha kedves emberekkel akarok találkozni? Miért kell fanyalogni a munkán, az útlezáráson, a melegen, a hidegen, az esőn, a napsüésen, az árakon és másokon? Persze, nem könnyű itt megélni, tudom, meg a politika, meg minden, de nekem senki ne mondja, hogy Kínában könnyebb, ott mégis megoldják azt a mosolyt valahogy. És rengeteget, de tényleg RENGETEGET jelent.

És ettől megintcsak felemás itthon, bár még mindig ide billen az a bizonyos nyelv. Ráadásul most valahogy a kinti munkám se hiányzik, az itthoni kicsit unalmasabb, de sokkal nyugodtabb, magamba mélyedősebb fajta sokkal jobban esik. Pedig 80%-ban ugyanazt csinálom, itt is, ott is, de azért mégis más.

Aztán megszólal Barni, hogy Apa, mikor megyünk már Shanghaiba. Meg hogy hiányzik neki az ovi. Mert a gyerekek őszinték. És bár tudom, hogy két héttel miután visszamegyünk akkor meg majd azt mondja, hogy hiányzik neki a Kiscelli utca meg hiányzik neki a Manka nagyi meg a Kati nagyi, azért mégis elgondolkozik az ember, hogy tényleg, mikor megyünk már.

Mert hiányzik az Ayi főztje, a sarki gyümölcsös, ahol az itthonihoz képest rettenetes és drága a szőlő meg az alma, de van licsi és mangó, gombokért. Ahol a metrón az emberek mosolyognak ha rádnéznek (már ha épp nem kíváncsi szemekkel lógnak rajtad), ahol nincs két egyforma nap, ahol életem végégi minden nap más étterembe járhatnék, ha akarnám és tehetném, és ahol a gyerekeim olyan oktatást és lehetőségeket kapnak amire itthon még megközelítőleg sincs esélyük. De ahol az év felében szürke az ég a kosztól, ahol a rokonokkal “találkozáshoz” be kell kapcsolni a számítógépet és ahol nincsenek erdők és hegyek, legalábbis elérhető közelségben nem. És ahol tudom, ha nem vagyok ott pár hétig, hiányozni fog, akárhány hibája van, vagy akármilyen jó helyen is vagyok épp. Mert az is az otthonom.

Nem lehetne esetleg kicsit közelebb húzni a távolságokat és egy hetet itt, egy hetet ott lenni? Esetleg naponta, ahol épp jobban érzem magam? Vagy -kövezzetek meg- kicserélni Magyarország lakosságának felét ottani emberekre, meg esetleg idehozni pár licsiligetet és mangófát? A bicikliutakat, az elektromos robogók nélkül? A tavaszi virágokat a nyári hőség nélkül? Nem lehetne-e? Vagy találni egy helyet valahol félúton, ahol mindkét hely előnyei megvannak, a hátrányok nélkül?

Nem lehet, sajnos nem.

Úgyhogy egyelőre marad a kétlakiság, évi 4 hónap itthon, 8 hónap otthon, és mindig mindkét helyen csak az előnyökre és jó dolgokra koncentrálni. Mindent egybevéve talán ez a legjobb megoldás. És örülök, hogy mások segítenek abban, hogy ezt megtehessem, és örülök, hogy én tudok olyan pozitívan gondolkozni, hogy nagyrészt csak a jóra figyeljek. Mert végül is ezen múlik a boldogság, akárhol, és akárhogy is él az ember.