A negyedik napon kettéoszlott a csapat. A lányok és a gyerekek otthon maradtak és a székelyudvarhelyi “Míves Emberek Sokadalma” nevű vásárt vették célba, mi pedig Danival rendberaktuk az otthonról hozott hűséges bringáinkat és nekivágtunk feltekerni a Hargita tetejére.

Andiék beszámolója alapján a vásár nagyon jó volt. Hoztak sok finom házi sajtot, szagos szappanokat, mézet, miegymást. Ja és persze ne felejtsük el az előző nap beszerzett jó három kilónyi áfonyát se a finomságok közül. Viccelődtünk is, hogy Shanghaiban, ahol 10 dekát adnak 15Y körül ez mennyit érne… Voltak régi mesterségek, pl. rokkás fonás, ami Barninak nagyon tetszett, volt VW bogár felvonulás (szintén) és persze fagyiztak, játszottak is egy jót. Részletekről mesél ő, ha kedve van.

Mi pedig elhatároztuk, hogy feltekerünk az 1800m magas Madarasi Hargitára

600m-ről indultunk ugye… Én aktívan  montizok immár 18 éve, de csak az otthoni középhegységekben, ekkora hegyhez még nem volt szerencsém, de azért tudtam, mire számíhatok. Dani kicsit tapasztaltabb ilyen téren és ő már Erdélyben is többször bicajozott, így jóelőre bekészültünk térképpel, vízzel, élelemmel.

Persze mindhiába, rögtön az első faluban sikerül elvesztenünk az utat a jelölések hiányában. Persze hozzá kell tennem, hogy nem a csúcsre felvezető két fő út egyikén mentünk – azon bárki fel tud tekerni – hanem egy kevésbé ismert – de jelölt – turistaúton.

Ehhez képesz Szentegyháza után nem sokkal már egy patak közepém tekertünk út hiján, nemsokára pedig derékig érő fűben toltuk a 10%-os emelkedőn a bicajokat a semmi felé – de a hegycsúcs után megtaláltuk a jelzést, és onnan már csak a fáradtság és az áfonya állíthatott meg minket – de tartósan egyik se tudott 🙂

A menedékháztól a csúcsig már rengeteg turista volt – rendesen bíztattak is minket, aminek megvolt a hatása, csak az utolsó pár méternyi, nagyon köves szakaszon kellett leszállnunk tolni, amúgy sikerült végig nyeregben feljutni. Jó érzés volt egy 15 éve tervezett tettet véghezvinni.

A csúcs után visszagurultunk a Súgó vendégházba és kiettük őket a konyhán levő nyersanyagkészletből – részemről pisztráng juhtúrós tésztával, szoaktlan kombináció, de bicajozáshoz kitűnő.

Lefele se volt könyebb – először egy kivágott fenyőerdő lombjain, később egy patakmederban, majd fejnyi méretű kövek között haladtunk lefelé – utána jötte a csuklógyilkos öklömnyi kövek, majd 10km egy szántásokkal és traktornyomokkal teli mezőn, tehéncsordák, kutyatámadás, bőrig ázás, eltévedés, fáradtsági és lelki holtpont, majd egy győzedelmes hazatérés egy általunk kreált új úton.

Sikerült amit elterveztünk, és minden volt benne, ami miatt mi szeretünk bicajozni. Otthon ismét kiettük a hűtőt, volt mit a tegnapi hadseregnyi slambucból. Altatni aznap se kellett. 🙂

(képek csak Andiéktól, a bicajozás képei a Facebook-ra kerültek fel.)