A szuper hétköznapi ovis programokon és kirándulásokon kívül van pár extra, családos megmozdulás is. Ezek egyike a családi sportnap, amin tavaly nem vettünk részt, idén viszont terveztük. November másodikán szombaton került rá sor és sajnos terveink csak részlegesen jöttek össze, mert Andi pont előző este kezdte a hasfájást (ezek szerint 10 nap mire átmegy a teljes családon a vírus), így csak Barni és én vettünk részt a programon.

Mivel ennyi gyereknek-felnőttnek az ovi udvara kicsi lenne, így külsős helyszínen volt az esemény – a Binjiang forest parkban – mi már voltunk itt egyszer, kellemes hely. Szerencsére ezúttal nem kellett az órás buszozást + 20 perc taxit bevállani, ugyanis az ovi szervezett buszokat az azt igénylő szülőknek. A panda csoport nagy létszámban jelentkezett, mert majdnem teljesen megtöltöttünk egy 45 személyes buszt – és voltak, akik autóval jöttek a parkba. Busszal persze többnyire a külföldi családok jöttek – így Barni megismerhette sok ovistársának a tesóját. A buszon igazi ovis nyüzsgés volt, többen hiányolták Ricsit, elmagyaráztam a szomorú helyzetet.

Egy órát buszoztunk Pudong északi csücskéig, hogy 25 fokban minek légkondizni a buszt, azt nem tudom. Na sebaj. Barni a buszon elfogyasztott fél kiló mandarint, illetve egy szemet elcserélt Hailey-vel egy édes tésztarudacskára.

Leszállás után jó nagy tömegbe kerültünk ami csak annak meglepő aki még nem volt Kínában hétvégén parkban – eleve ott volt a hat teli busz a mi ovinkból, meg úgy 30 busz más iskolákból, ovikból és munkahelyekről, akik ugyanekkor jöttek ide csapatépíteni / családi napot tartani és akkor még az autós / tömegközlekedős látogatókról szó se esett.

A bejáratnál már várt minket az óvónénik/bácsik másik fele, így Jessie is, odaadták a belépőjegyeket, majd együtt, a csoportok tábláit követve bementünk a mi ovinknak előkészített rétre. Barni kicsit nyűgös volt, azt hittem először ő is a hasa miatt, de nem, ez csak a szokásos családdal együtt töltött ovis programmal szembeni averziója volt, amit el is magyarázott nekem: “Apa, én csak egyedül szeretek oviba menni, ha ti is ott vagytok, úgy nem szeretek”. Azárt kicsit megenyhült mikor látta, hogy ugrálóvárakat is hoztak, de míg a többiek inkább egymással játszottak, ő nem nagyon akart a két méteres közelemből arrébb menni, pláne nem a többiekkel sorba állni, oda kellett álnom mellé. No sebaj, úgyis családi nap volt, ilyenkor belefér.

Megnyitó utána  közös reggeli tornán azért lelkiismeretesen részt vett, most végre fény derült arra, miért emlegeti hetek óta, hogy “Macho man” 🙂 Készült egy közepes videó is, de arra még várni kell 🙂

Utána a szülőknek következett egy jó kis program – kötélhúzás, az évfolyamok egymás ellen. 15-15 szülő kellett egy-egy csoportba, beálltam én is erősíteni a K1-es évfolyam csapatát a K2-es csapat ellen. Kemény meccs volt, jó másfél percig feszültünk egymásnak, egy kisebb fa is majdnem áldozatául esett a versengésnek – de végül mi nyertünk. Így mienk volt a döntő kör is, ahol átadtam a helyem másnak, ugyanis Barninak hiába mondtam el, hogy kötelet fogok húzni, nem talált egy pillanatig és sírva fakadt, így teacher Rhys lábába kapaskodva nézte végig apja győzedelmes húzását. A döntőben azért akadt a helyemre más, és azt is a K1-es csapat nyerte. 🙂

Ezután csoportokra bontott közös szülő-gyerek játék következett Barni nagyobb örömére – papírlapokat terítettek a földre, és jelzésre erre kellett felállnunk egymásba kapaszkodva, egy-egy lábon egyensúlyozva. Minden kör után a lapokat félbe kellett hajtani, így egyre kisebb helyen kellett egyensúlyozni. Aki letette a lábát, az kiesett – mi úgy 4 kör után leestünk a papírról amin Barni sokat rötyögött.  A kínai szülők többsége lelkiismeretfurdalás nélkül semmibe vette a kiesési kritériumokat a végső győzelem jegyében. Ettől függetlenül Kokomi és anyukája nyertek.

Utána nagy közös játék jött, mindenki együtt – mindenki kapott a lábára rögzíve egy-egy lufit – aztán indult a csata, egyszerű szabályokkal: ki kell pukkantani más lufiját, de úgy, hogy a tied ne pukkanjon ki. Leszedtünk pár embert, aztán kiestünk – Barni a játék végén megkérdezte, hogy “de miért kell kipukkantani a lufikat?” Végül is igaza van, nem vitáztam vele 🙂

Némi uzsonnaszünet okán (hozott anyagból) a következő játékból kimaradtunk, de utána jött Barni kedvence, az óriás kerék – 5 szülő – 5 gyerkőc állt egy-egy kerékbe, és óvatosan előre lépkedve kellett minél gyorsabban előre haladni a célvonalig. Egész jól ment és Barni ezt nagyon élvezte – a végén kaptunk jutalom tündéres matricákat is – ezt Barni örömmel ragasztotta – a pólómra. Saját magára nem kért, mert nem autós. 🙂

Utána megint picit arrébb mentünk, kipóráblni az ugrálóvárakat – amik erősen teljesítőképességük határán voltak a befogadott gyerekek mennyiségére vonatkozóan, de Barni azért jókedvűen bemászott. A jókedv addig tartott, amíg el nem vesztett szem elől – ekkor ugyanis vigasztalhatatlan sírásban tört ki. Pedig előtte nem volt gond.

Inkább félrevonultunk kicsit – de sokáig nem is kellett, mert hamarosan következett a közös jóga, majd pedig minden csoport egyenként a színpadra ment és kaptak egy-egy kitűzőt a jó munka eredményeképp.

Erre Barni nagyon büszke volt és egész jól viselte a tőlem 2 méternél nagyobb távolságot is, egészen addig, amíg Apple (aki pont olyan agresszív, mint anyukája, mondhatnám, hogy az alma nem esik messze a fájától, haha), arrébb nem lökte Barnit, merthogy Barni elé mert állni (máshol nem volt hely). Persze sírás ismét, le kellett szednem a színpadról… A képen az inzultus előtti utolsó másodpercek látszanak.

Egyre nyűgösebb volt Barnus, épp időben jött az ebéd. Tonhalas szendvics és almalé a gyerekeknek, a felnőtteknek az amit hoztak – sajnos Andi rosszulléte miatt kissé felkészületlenül jöttünk, így eddigre minden kajánk elfogyott – szerencsére Barni jószívű volt és megosztotta velem az övét, így megmenekültem az éhhaláltól.

Következett két óra szabad program, ezt ki-ki kedve szerint töltötte el – Barni kérésére mi földet túrni kezdtünk egy fa tövében, ami meglepően izgalmas és érdekes programmá kerekedett, mikor kiderült, hogy a fa alatt egy hangyaboly van. Javasoltam Barninak, hogy túrás helyett inkább tegyünk morzsákat a földre és nézzük hogy viszik el a hangyák – ilyet szerintem utoljára akkor csináltam amikor Barni korabeli lehettem, és nagyon élveztem én is és ő is, majdnem egy óráig néztük, ahogy a hangyák együttműködnek, hogy a nagy morzsákat becipeljék valahogy a pici járataikba.

Utána Barni megunta a dolgot és ugyan néha elment megnézni, mit csinál a fiúk többsége a csoportjából (a közeli susnyásban szöcskéket próbáltak fogni – a lányok pedig a színpadon táncoltak a zenére – tipikus, a szülők meg előttök állva egymáson nyomorogva kamerázták – még inkább tipikus :)), de javarészt azért inkább egyedül, tőlem biztos távolságban túrta a földet és fára mászott, amíg én mellette heverészve élveztem a 25 fokos november eleji napsütést. 🙂

Kettőkor aztán visszaindultunk a buszokhoz, ahol a reggeli nyüzsgés teljes ellentéte következett be az egy órás úton – az összes gyerkőc és a szülők nagyobb része is kidőlt és aludt 🙂

Összességében jó volt és többnyire pozitív élmény, de egyrészt hiányzott Andi és Ricsi, hogy igazán jó legyen, másrészt valamiért Barninak mindig egy kisebb trauma a közös ovis program, akár kültéri akár beltéri.  Nem baj, mi így szeretjük 🙂