Reggel a tegnap estihez képest jó idő fogadott minket. Még bőven nedves volt ugyan a talaj, az eső már nem esett és a szél se fújt.

A szálloda megint adott ingyen fuvart a pályaudvarig, így nagyon örültünk, hogy nem kellett taxit fogni a reggeli csúcsidőben. A következő szállásadónk, Jason még előző este megadta a kisbusz rendszámát, ami PingAnba szállít majd minket. Lehet ugyan menni a menetrendszerinti busszal némileg olcsóbban, de akkor egyszer át kell szállni, így inkább a falusiak által szervezett közvetlen busz mellett döntöttünk. Ezt a buszt kellett a pályaudvaron megtalálnunk, ahol nyüzsögtek a segíteni vágyó turistavadászok, akik a gyanútlan utazni vágyókat különböző  kisbuszokba tömörítenek. Ezért valamiféle kerítői jutalékot kapnak, amitől az út ára is magasabb lesz, ezért vigyáznunk kellett, hogy ne fogadjunk el segítséget és gyanútlanul megtaláljuk a furgonunkat. 🙂

A pályaudvarra érve gyorsan vettünk némi gyümölcsöt, a fiúk elmentek pisilni, aztán hipp-hopp megtaláltuk a kisbuszt. Bepattantunk, majd vártuk, hogy elinduljunk. Pár ember még befért mellénk, aztán mikor nagyjából megtelt a busz, elindultunk.

Hosszasan döcögtünk a hegyi utakon és falvak között, időközben Ricsi leöntött engem és Petit vízzel, végül pedig Petit is és magát is lehányta picit (elég kanyargós volt az út), pont végszóra.

Egy átszállás így is volt, mert a rizsteraszok területére belépés után (kifizetve a fejenként 80Y-es belépőt) elágazott az út két falu felé, a többség a másikba ment, így mi átugrottunk egy ott várakozó kisbuszba és feldöcögtünk a 900m magasan fekvő Ping’An faluba.

(Minden kép eredeti méretben lett feltöltve, kattintás után nagyítható több szinten)

Szerencsésen megérkeztünk hát és fölgurítottuk a bőröndöket a szállásig. A helyiek, főleg idős nénik, készségesen felcipelték volna a bőröndjeinket a hátukon levő kosarakban, sőt minket is, de nem másztunk túl magasra, meg amúgy se ártott meg ennyi séta, ezért mi magunk cipekedtünk.

A szálláson nekem egyből rosszkedvem lett, mert a szobánk elég hideg és nyirkos volt, valamint valami darázs vagy méhecske egyből rámszállt. Az idő sem volt túl jó, eléggé csöpörgött az eső és mivel itt átlagosan elég magas a páratartalom, ezért nem mindig látni rendesen a hegyeket vagy bármi mást…

A szállásra felfelé még gyönyörü volt a táj, még így is, hogy a hegyek közé behúzódott a köd/pára, de mire felértünk, már beterített mindent ez a tejszerü takaró.

Egy nagy hatágyas szobát foglaltunk amúgy (egy franciaágy, két emeletes ágy) a Baike hotel (inkább vendégház) 10 szobája közül. A szoba teljes bútorzata és az egész ház is teljesen fából készült, a helyi szokásoknak megfelelően.

Itt a hegyekben amúgy mindenféle kisebbségek laknak, itt Ping’An-ban a Zhuang kisebbség a szomszéd falvakban medig a főként a Yao kisebbség tagjai. Az egyes kisebbségek a jellegzetes ruháikról, fejfedőikről könnyen felismerhetők. Szállásadónk egy házspár: A mindössze 28 éves Jason az angol szak elvégzése után korábban bicajos túravezetőként dolgozott és többször a környékre látogatott, itt megismerte a későbbi feleségét és úgy döntöttek itt telepednek le, vendégházat nyitva. Jason gyönyörűen beszél angolul, a bolt jól megy, főleg külföldiek laknak nála, ennek megfelelően az átlagnál kicsit magasabb árakkal de jobb szolgáltatási színvonallal. Nagyon barátságosak voltak mind ők, mind a házimunkában, főzésben, egyebekben segítő egyéb családtagok is. Igazi családi vállalkozás volt ez.

Az ebéd rázta helyre kicsit a kedvemet. Rendeltünk padlizsánt, friss helyi vadon szedett bambuszrügyet a környéken híres füstölt husival, tésztalevest és pirított tésztát, valamint rizst. Isteni volt mind, különösen nagy kedvencünk, a padlizsán ízlett nekem legjobban. 🙂

Ebéd után megpróbáltunk aludni. A fiúk  persze mindketten Manka nagyihoz mentek “aludni”. A felnőtteken kívül más nem igazán tünt álmosnak, ez is kellőképp meghatározta a kedvemet, mert annyira jó lett volna pihenni egyet…

Az eső persze rákezdett, mégis elindultunk felfedezőútra felfele a faluban. A falu gyakorlatilag egy hosszú lépcső fel a hegyre, két oldalt házakkal. Mi a legalján laktunk. Nem volt egy könnyü menet, nekem mérhetetlen rosszkedvem volt, a fiúk a szokásosnál is csibészesebben viselkedtek és egyre jobban zuhogott.

Egyedül Peti próbálta meg a pozitív oldalról szemlélni a dolgokat. (ha ma kiesi magát, holnap nem fog esni) Nem jutottunk sokáig, beálltunk egy eresz alá, onnan néztük a falu “forgatagát”. Ácsorogtunk, ücsörögtünk az eresz alatt és szép lassan jobb kedvem lett.

A fiúk is megnyugodtak picit, Ricsi el is szenderült.

Mikor alábbhagyott az eső, inkább visszaindultunk a szállásra, gondoltuk majd holnap nekiindulunk újra remélhjetőleg jobb időben, nem kéne már első nap kivégezni egy teljes adag száraz ruhát, ki tudja a nagy párában mikor száradna meg. Az eső elálltával a felhők kergetőzni kezdtek a hegy lejtőin. kicsit sok volt a pára, de azért lehetett pár jobb képet csinálni.

Így is kicsit nyirkosak lettünk, először a közösségi helyiségben, az étteremben szárítkoztunk. Utána kicsit nézelődtünk az erkélyről, majd felmentünk a szobába. Itt aztán próbáltuk elütni az időt. A gyerekek rohangáltak, rajzoltak, elestek, vihogtak, ettek-ittak, aztán eljött a vacsoraidő, így lementünk enni.

A vacsora nem okozott csalódást, megint isteni finomakat ettünk. Szokás szerint volt padlizsán, friss bambuszrügy gombával, marhahusi krumplival (ez amúgy simán egy otthoni brassóinak felelt meg!).

Valamint a helyi specialitást, a parázs fölött bambuszba töltve sütött rizst füstölt husival és yam-mal.

Este még olvastunk egy kis mesét a fiúknak, fürödtünk, majd lefeküdtünk aludni.

Elvileg másnapra kevesebb esőt mondott az időjárás előrejelzés. Ebben reménykedtünk mi is, mert úgy terveztünk belevágunk a nagy túrába, átsétálunk a hegyeken végig a rizsteraszok közt a szomszéd faluba, Dazhai-ba…