Reggel hűvös, de gyönyörü időre ébredtünk. Összeszedelődzködtünk és lementünk reggelizni. Én gyümölcstálat kértem, amit a fiúk persze egyből megdézsmáltak, a többiek rántottát, pirított tésztát ettek.

Szállásadónk, Jason anyósa Liao volt a túravezetőnk. Lehetett választani különbőző nehézségű, hosszúságú túrák közül. Az első opció, hogy csak a falu tetejéig sétálsz fel a kilátópontig, a második, hogy a hegygerincen átsétálunk két faluval arrébb, ott lesétálunk és autóval haza, a harmadik lehetőség, hogy elautókázunk két faluval arrébb, ott felvonóval felmegyünk a csúcsra, majd gyalog le. Mi a második verziót választottuk és utólag se bántuk meg a rengeteg lépcső, izzadtságcsepp, fájó vádlik, fátadtság indukált hőemelkedés és sajgó hátak, nyakak ellenére.

Jason azt mondta, nem egy nehéz terep (persze, annak, aki hozzá van szokva, meg nem eső után! ) így reggeli után kicsit pakolásztunk még a szobánkban és indultunk is. Az idő ekkorra már kellemes volt, nem túl meleg, de nem is hideg, a felhőkön enyhén átszürődött a napfény, kellemes páratartalom. Fél 10-10 körül indultunk. Egy darabig – míg a falu házikói követik egymást, normál szélességü és magasságú lépcsőfokok vezettek felfelé.

Aztán ahogy ritkult a lakott terület, úgy szükült az út felfele, nehezedtek a lépcsők és egyre több lett a rizs.

Végül elfogytak a házak és már csak a teraszok maradtak.

Kezdetben Peti vitte Ricsit a hátára kötve, én a hátizsákot az esőkabátokkal, pelenkával, vízzel, stb. megtömve, Manka a saját táskáját és az időközben levetett pulóvereket cipelte, Barni pedig hősiesen haladt velünk. Liao jól bírta a tempót, többször felajánlotta, hogy viszi a hátizsákot, de én hárítottam. Mégse fogom egy nagymama korú nővel vitetni a cuccunkat…

A falu felé emelkedve megpillanthattuk a csodásan zöldellő rizsteraszokat. Az évnek ebben a szakában még nem kezdődik meg a vetés, nincsenek elárasztva a teraszok. Nekünk így is nagyon tetszettek, elképesztő hogy a többségük már több száz éve itt áll. Lőttem is pár képet Mankáról. 🙂 Ő meg rólam.

Mire felértünk Ricsi is megadta magát és elaludt, így a kilátóhelyről készítettünk jópár képet aztán mentünk tovább.

Itt egy darabon egy jókora felhőbe takarózva sétáltunk tovább, de így is szép volt a ” kilátás”, talán még különlegesebb is, mint a tiszta égbolttal.

A felhőből kiérve a rizsteraszok tetején sétáltunk tovább a többnyire kikövezett (méretes terméskövekkel kirakott) úton, de az előző napi esőnek köszönhetően a talaj sáros és csúszós volt, így Barninak időnként segíteni kellett picit. Liao egy drabon a hátára is felvette Barnit, de nem sokáig tetszett Barninak ez a fajta felállás.

Jobban szerette volna, ha én vagy Peti visszük, de ezzel még vártunk, főleg mert ugye rajtunk is volt súly. Hozzátenném, tényleg nagyon hősiesen jött sokáig Barni! (És Manka is!)

Jó két óra gyaloglás múltán elértük a szomszéd falut, amir már a Yao kisebbség lakott.

A Yao hölgyek sosem vágatják a hajukat és furcsa kontyba fogva homlokuk felett hordják, amire rákerül egy speciális fejfedő, kendő is. Ez alól a konty rész kikandikál. Egyéb genetikus adottságaik miatt az ő hajuk a leghosszabb a világon, konkrétan a földig is érhet. A faluban megálltunk egy kicsit pihenni egy kis boltban és aranyáron vizet meg csokit vásároltunk, aztán mentünk tovább. (Ilyen helyeken elvből nem nagyon alkudozunk, hacsak nem túl pofátlanok az eladók – afféle támogatás a helyieknek…)

Ez a falu amúgy jóval koszosabb és szemmel láthatóan jelentősen szegényebb is volt mint ahonnan indultunk. Ide ugyanis csak egy keskeny földút vezet fel, autóval nem is lehet idejönni, gondolom munkalehetőség is annyi, hogy a rizst termeszted vagy esetleg kisboltot nyitsz, turizmus, ipar semmi.

A falu végén erős emelkedő következett és elég sokáig is tartott. Az út alján rengeteg kutyussal találkoztunk, volt, amelyik még pózolt is, direkt megállt, hogy lefényképezhessem.

Petivel mindketten eléggé hadilábon állunk a kutyákkal, de a kínai kutyuk sokkal barátságosabbak mint a magyarok, kedvesen, őszintén de távolságtartóan érdeklődnek és nem ugatnak sokat.

Egyikük aztán ideiglenes útitársunkká szegődött és jó darabon, majdnem úticélunk végéig elkísért minket.

Az emelkedőn a terep már igazán nehéz volt, apró köveken lépdeltünk felfelé.

Itt Ricsi már az én hátamon utazott, Liao vitte a hátizsákot és Peti időnként Barnit cipelte, később persze egyre többször.

Peti Barnival ment legelöl én mögöttük lemaradva fényképezgettem, dokumentáltam és mélyeket lélegeztem a jó levegőből 🙂 utánam Manka és Liao.

A kutyus közöttünk cikázott néha, de legtöbbször előrement egy darabon majd bevárt minket. Rutinosan kezelte a nehéz terepet.

Szép lassan délután háromra – tehát bő öt órányi túrázás után –  elértünk Dazhai faluig, ahonnan már “csak” lefelé vezetett az út, ami nem jelentette azt, hogy könnyebb dolgunk lett volna, nagyrészt lépcsőztünk itt is. (A 16 kilométeres útnak szerintem több mint a fele lépcső volt) Itt a faluban aztán ebédeltünk egy jót, isteni volt szintén. Míg vártuk, hogy elkészüljön az étel, addig a fiúk lesték, amint a ház mellett csordogáló patak vizét elvezeti egy félbevágott bambusz egy vízzel teli bádogvödörbe. Nincs is ennél izgalmasabb és érdekesebb! 🙂

Az ebédünk hússal pirított padlizsán, savanyú pirított bambusz és csípőspaprikás marha, rizzsel. Nyamm!

Láttunk egy nagyon furcsa hegyi vadzöldséget is, ami úgy nézett ki, mint a páfrány friss hajtása. Kínálták, hogy szívesen elkészítik nekünk, de már jóllaktunk addigra.

A túravezetőnk, Liao is velünk evett (meghívtuk, így szokás), de alig egy-két falat zöldséget vett a közösből, nagyrészt rizzsel jóllakott, pedig kínáltuk, egyen bátran… 🙁

Ebéd után útrakeltünk és gyönyrködtünk a rizsteraszokban. Jó hosszú út vezetett lefelé a völgybe is, még bő órát sétáltunk át a falun.

Lent a faluban nagy építkezés folyt és jól megfigyelhető volt, milyen kevés a férfi. Sok asszony, nő dolgozott, cipelték a köveket, zsákokat adogattak egymásnak, betonoztak. Gondolom a férfiak távol dolgoznak és küldik haza a pénzt…

Kiérve a faluból feltünt a parkoló, ahol Jason már várt minket kényelmes autójával. Jóleső, ránknehezedő fáradtsággal szálltunk be a kocsiba és már robogtunk is a szállásra.

Odaérve ejtőztünk picit, levettük a retkes-sáros cipőinket, nadrágokat és mentünk vacsizni.

Jellemző, hogy míg mi kimerülve szuszogtunk, addig a közel 60 éves Liao már pattant is vacsorát főzni… Jason elondása szerint heti 3-4 alkalommal megteszi az utat különböző vendégekkel. Így nem nehéz kondiban maradni! 🙂

Padlizsán, züldséges pirított rizs, bambuszban sült rizs, pirított bambusz és zöldséges-mogyorós csirke volt a menü, valamint lehetőségünk volt kipróbálni a korábban látott furcsa zöldséget is. Nem volt rossz amúgy, kicsit yam-szerü volt az állaga, de kívül ropogós, roppanós. Nekem legalábbis ízlett.

Ma este már senkit se kellett álomba ringatni, aludtunk, mint a bunda. 🙂