Az éjszaka közepén óriási zuhéra ébredtünk, ezért kicsit aggódtunk, hogy hogy lesz ebből aznap kirándulás, mert reggel is esett még picit. Persze eddig tényleg nagyon mázlink volt az időjárással, Éviék ha jól tudom tavaly szintén ilyen időben voltak erre és állítólag nagy volt a köd/pára, alig láttak valamit..)

A szokásos reggeli után kicsit még pihentünk a szobánkban aztán autóba pattantunk és irány a Moon Hill.

Ekkor az idő már nem volt rossz, de azért szemerkélt még az eső időnként és elég párás volt a levegő. A hegyre 15yuan volt a belépő és nagyon ránkakaszkodott két néni is, hogy mindenképp vegyünk tőlük vizet. Nem volt sok vizünk ugyan, de Peti dacból, amiért így nyomulnak, nem vett tőlük. Elindultunk felfelé, egyik nénivel a nyomunkban.

 

Az út elég meredek volt,az időjárás miatt pedig igen csúszósak voltak a lépcsők. Nem tudjuk miféle kövekből volt kirakva az út, de nagyon dícsértük felfelé menet azt aki kitalálta… 🙂

A vízárus néni is nagyon küzdött, tartotta velünk a lépést, pedig jó nehéz lehetett a táskája a rengeteg vízzel. A párában hamar leizzadtunk, többször megálltunk pihenni. Barni hősiesen jött felfele amúgy, pedig az ő kis gyereklábainbak még magasabbnak tetszettek az amúgy is magas lépcsőfokok.

Háromnegyed óra alatt értünk fel a hegy tetején található hold alakú természetes hasadékhoz (innen a név).

A pihenőhelyet sajnos elég alaposan összeszemetelték, de fentről a kilátás fantasztikus volt.

Elvileg a hegy tetejére, a hasdék fölé is fel lehet jutni, bár ki van táblázva, hogy tilos, ettől függetlenül mindenhol azt olvastuk, hogy nyugodt szívvel fel lehet menni. Most mégis kihagytuk, mert  a nedves idő és a csúszós kövek nem voltak kedvünkre valók, nem kockáztattunk. Mivel elfogyott a vizünk, a nénitől vettünk egy üveggel, bár Peti morgott, hogy ne vegyek, mert minek erőszakoskodik ennyire, hogy vásároljunk. Én bevallom, meg is sajnáltam picit a nénit, de ez a sajnálat azonnal elszállt, amint közölte, hogy mivel már felcipelte a vizet, így drágább, 10yuan egy üveg. Azonnal otthagytam, ekkor már a felére csökkent az ár, úgyhogy vettem egyet.  Fényképeztünk keveset és indultunk lefele.

Lefelé ha lehet még nehezebb volt a terep, többször megcsúsztam én is, Peti is, de senki nem esett el szerencsére. Főleg Barnit kellett fogni, mert hebrencskedett időnként rendesen. Ettől függyetlenül rendben leértünk, ahol Peti legnagyobb bánatára mellénkszegődött egy néni, aki szeretett volna elvinni minket 5yuannel olcsóbban a következő állomásunkig, ami nem volt messze a hegytől. (erről olvastam, valóban 5Y-nel olcsóbban bevisz, de egyből rád is akaszkodik egy tucatnyi árus. Kösz nem!) Egy 1400 éves fát, a Big Banyan Tree-t szerettük volna látni, Peti tudta az utat, de végig puffogott, mert a néni egész úton velünk tartott.

Ricsi felélénkült, mert az autóút mellett vezetett az út és ugye arra sok a látnivaló! 🙂

A teljes áras bejáratnál végül sikerült lerázni a nyomulós nénit, Peti is megnyugodott végre és megszemlélhettük a fát.Tényleg nagyon nagy (bár csak széltében) és nagyon öregnek tünk, szinte mindenhol alá voltak támasztva az ágai. Bár belépőt nem hinném, hogy kéne szedni érte, ez Kína. Mindegy is. Láttuk, pipa!

A bejáratnál 10-15percet vártunk az autóra ami visszavitt minket a szállásra.

Ott ebédeltünk és közben kitaláltuk, hogy én meg Peti ebéd után elmegyünk bicajozni a hegyek közé, míg a fiúk alszanak.

Így is lett. Bár picit aggódtam, hogy lesz-e alvás, hiszen Mankának is jól esne egy kis pihenés, végül elindultunk. Hosszas vacakolás után választásunk az egyik tandemre esett. A szállás bérelhető bicajai közül egyik sem volt túl bíztató és ismerve a kínai közlekedést, nem mertem külön biciklin elindulni. Petiben legalább bízom, ő vigyáz rám. 🙂

Elindultunk. Rögtön az első útszakaszon rettentő hosszú bazársor, tömve emberekkel. Itt terelték ki őket a turistahajókból egy rövid kis pihenőre, hogy vásároljanak kedvükre. Szerencsére nem csak mi akartunk átverekedni a tömegen, hanem egyéb kétkerekü jármüveken utazók is. Ezután a belváros még “nyüzsis” volt, de végül már szinte csak mi meg a hegyek, na meg kis falvak. Készítettünk még jópár fényképet, gyönyörködtünk a tájban és élveztük a bringázást meg a jó levegőt.

A Yulong folyó a Li folyóba torkollik, látványra hasonló, végig kúphegyekkel szegélyezett, de nem járnak rajta nagy hajók csak kis bambusz (tényleg az) tutajok,amikkel leevickélnek a hajósok a folyón. Az árak eléggé elszálltak és úgy voltunk vele, elég nekünk egy folyón hajózni, de így, hogy bicajjal tekertünk itt végig, tökéeltes volt a program. Kár lett volna kihagyni ezt a folyót, sokkal nyugodtabb és legalább olyan szép, mint a másik.

Idővel már a hazavezető úton tanakodtunk, hogy merre menjünk. Gondoltuk megkeressük az egyik rövidítést, ami a kis falvak között vezet át a hegyek között. Elindultunk először egy rossz úton, ami teljesen máshova vitt, aztán megtaláltuk a “rövidítést”, de sajnos rá kellett döbbennünk, hogy a térkép, ami nálunk volt, nem a legrészletesebb, így azt már nem mutatja, hogy a kis falvak között fel-le, hatalmas kerülőkkel tekereg az út.

Petinek se jutott eszébe megnézni a GPS-t, hogy mégis milyen “rövid” az a rövid, de mindegy is, mikor már harmadszor fordult rossz irányba az út, megnézte és kiderült, hogy a “rövidítés” jó 10km-rel hosszabb, mint a másik út. Nem baj, kalandnak nagyszerü volt. Ha az otthoni tandem van velünk, szó sem lehetett volna megfutamodásról, de mostani bicajunkat sajnos nem erre találták ki, így nehéz szívvel, de visszafordultunk. Egyedül Manka és a fiúk miatt aggódtam picit, hiszen megígértük nekik, hogy 5-re visszaérünk. Barninak be volt ígérve a “koktélozás” is, hiszen Manka szülinapja volt aznap. 🙂

Fél 6 után kicsivel érkeztünk meg, hazafele pont kifogtuk a délutáni csúcsforgalmat Yangshuo belvárosában. A fiúk már ébren voltak, kint játszottak a hotel kertjében. Miután kimostuk őket a retekből (a földön fetrengés mindkettőnél megvolt persze!), mi is lezuhanyoztunk és elindultunk az Alley-be vacsorázni. Nagyrészt bevált és olcsók voltak a koktélok.

Előtte természetesen a mangóitalunkat is beiktattuk. Egész jót ettünk, fiúk pizzát, Manka salátát, Peti rendhagyó módon steak-et, amit még rendhagyóbb módon még élvezett is (kellett a bicajozás után az energia).

A végén rendeltünk desszertet és koktélt is, hogy a szülinapossal koccinthassunk. Persze Barninak és Ricsinek csak a poharuk volt koktélos, az italok alkoholmentesek voltak.

Vacsora után a szokott útvonalon és világítás mellett hazasétáltunk. A fiúk kis dorbézolás után hamar elaludtak, mi szintúgy. 🙂