Reggel kilenc órára kértük a sofőrt, hogy jöjjön értünk a szálláshoz, ahonnan alapból nem volt rossz a kilátás, de szerettünk volna még több szép hegyszakaszt megnézni. Az előző napi út során az autóból láttunk egy függőhidat, ami igencsak csalogató volt. Ide vezetett aznap első utunk.

Az időjárás nem volt teljesen a mi oldalunkon aznap, már reggel kezdett mindent beborítani a tejfehér köd. Itt a tenger közelsége miatt valahogy másképp viselkedik ez a fajta pára is. Míg például Ping’An-ban a köd kitöltötte szinte az egész légteret, addig itt kisebb-nagyobb felhőkbe rendeződve kúszott felfelé a hegyre, néhány részt egy ideig izgalmasan szabadon hagyva, főleg a sziklák teteje fele koncentrálódva.

A hegyoldalra libegővel mentünk fel, 60yuan/fő, gyerekeknek ingyenes.

A hegyre felérve pedig külön belépőt szedtek a látványért is… 🙁 … ami azért néha kitisztult az elején.

Odafent már nagy volt a fehérség de így is élvezhető volt, még akkor is, ha nem sikerült minden sziklát megcsodálnunk. Volt egy rész, ahol csodaszép sziklákat lehetett megnézni. Elvileg. Merthogy semmit nem láttunk belőlük, maximum halovány sejtelmes körvonalakat. Utunk a hegyoldalba vájt viszonylag széles útszakaszon vezetett végig, Ricsi az elején még lelkesen mászta a lépcsőket és szaladt Barni után.

Ahol kevéske föddel borított útszakasz volt, ott rögtön megálltak “kertészkedni”. Később fekete-piros százlábúkat fedeztek fel és levéllel próbálták megetetni, de egyik sem volt éhes.

Egy helyen hatalmas szakadékba tekinthettünk le. Ricsi is nagyon ácsingózott, hogy látni szeretné, aztán mikor felemeltük, hogy megnézze, rendesen lemerevedett. Végre van egy kis mélységérzete. 🙂

Kis idő után elértük a függőhidat.

Még időben, mert halványan még láthattuk a mellettünk tornyosuló sziklákat. Az egyiken egy azáleabokor virított. A fiúknak nagyon tetszett a dolog, rohangáltak fel-le a hídon. Megjegyzem ilyen celebnek még sosem éreztük magunkat, lépten-nyomon fotózkodni akartak velünk a kínaiak. Főleg a fiúkkal, de volt aki külön csak velünk, felnőttekkel.

Az út végén vízesésbe ütköztünk, ami megintcsak kevésbé csepergett. Gondolom rossz évszakban jöttünk…? A vízesés alatt kis elkerített tavacska, benne egy amorf lényt ábrázoló szobrocska, hátrébb egy fémsínre rögzített hasonló szobor. Amolyan kutya-sárkány-teknős keverék. Ami elöl volt, annak a hátán volt egy kis tálka amibe ha beledobtad ügyesen a pénzt, akkor a sínre rögzített társa elindult és zenélt, miközben picike szökőkutak emelkedtek ki a vízből. Mókás látvány volt. Megcsodálhattuk müködő állapotában, mert előttünk kínaiak dobáltak bele néhol szerencsével. Mi három yuant áldoztunk erre, kettőt Barni próbált beledobni, egyet Peti. Nem sikerült sajnos. Nem baj, így is láttuk! Majd gyakorlunk legközelebbre!

Visszafele indultunk, mert az út a hegyoldalban véget ért. Az idő nem lett tisztább, Ricsi már kényelmesen elbóbiskolt Peti hátán, szépen sétáltunk vissza. A hídon már a “köd előttem, köd utánam” volt érvényben, igencsak mesébeillő élmény volt átsétálni rajta.

Barni itt már elég fáradt volt, de arra még volt ereje, hogy vonatosat játszon a hídon. Utána már csak egy kis csokival sikerült lendíteni a sétatempóján. 😀

Miután visszalibegtünk a hegy lábához, már nem találtuk ott a sofőrt. Felhívtuk és elintézte, hogy az egyik ott várakozó haverja vigyen tovább minket.

Ling Yan-ra, a “spirituális sziklához” vitt minket. Ez a rész elvileg három részből/szintből áll, de mi csak az elsőt láttuk, ki tudja miért?… A parkba ebédidő előtt kicsivel érkeztünk meg és bár éhesek voltunk már mi is, gondoltuk csak lesz valami harapnivaló útközben. Tévedtünk. Vagyis, majdnem tévedtünk.

Első körben letértünk a főútról és egy igen szép részt tudtunk megnézni, az út végén egy vízeséssel. Gyanús volt, hogy sehol senkit nem láttunk, de aztán összeraktuk a képet – éppen ment a két-három óránkén ismételt légtornász előadás a templom előtt, és valószínüleg mindenki ott lebzselt.

Itt már Ricsi is felébredt és lelkesen mászott velünk. 🙂 Persze ebből a vízesésből se folyt sok víz alá, de ezt inkább már nem írom le a leendő vízesések alkalmával.

Mikor újra a főúton voltunk, hatalmas tömeg sereglett felénk, fél tizenkettő volt, így mindenki ment ebédelni az előadás végeztével. Elképesztő tömeg áramlott jó 5 percig szembe az úton – mintha a Nanjing Road-on lettünk volna. Utánuk viszont kiürült az erdő. 🙂

A műsor a kirakott képek szerint kb. ugyanaz volt, mint előző nap a Sárkány vízesésnél, abszolút nem bántuk, hogy kihagytuk cserébe némi nyugalomért. A főutat erdő szegélyezi, gyönyörü fákkal, friss levegővel. Az út egy tisztásra vezetett, ahol egy kolostort fogtak közre a hegyek.

A fiúk lelkesedtek a sok gyertyáért, füstölőért, amik az előtérben égtek. Vettünk mi is hármat, támogatásként a kolostornak.

A füstölőket lengetni kell, így hoznak szerencsét állítólag. Mi nem sokáig lengettünk, mert a fiúk kissé túllelkesültek és féltünk hogy kárt teszenk magukban vagy másban, így inkább a többi közé szúrtuk őket, elmormolva egy-egy kívánságot.

Kicsit elvesztem a fényképezőgép beállításaival vacakolva, amíg a gyerekek játszottak picit.

Aztán mikor kifényképeztem magam, mentünk tovább felfedezni.

Első körben valami ennivalót kellett keríteni mert a manók nyüszögtek, hogy éhesek. Találtunk teába pácolt tojást, fura szárított halakat és uborkát. Ez utóbbira szépen le is csaptunk, bár aranyáron mérték, két – de legalább jókora nagy – darab 15 yuan volt. Miután begyüjtöttük az uborkát, továbbmentünk és egy jó magas liftaknába ütköztünk. Az erdő közepén. Liftaknába. Tényleg.

De Nem üzemelt. Mondjuk ilyen belépő mellett nem nagyon értem, de ez van. Az úton feljebb sétálva egy újabb vízesést láttunk és mivel új utat nem találtunk, visszaindultunk.

Kicsit csalódott voltam, hogy “csak ennyi”, de azért nem volt rossz csak a pénzemért jobbat vártam. Hol van itt a három szint? Az első talán a mellékút lehetett? Aztán az ameddig eljutottunk? És a harmadik? Na sebaj, azért persze szép volt! Barni visszafelé leejtette harmadszor is az uborkáját ami meghentergett a homokban ezúttal,így már nem hagytam, hogy megegye.

Még szerencse, hogy a vége volt, de így is teljesen elkeseredett. Megnyugtattuk, hogy veszünk másikat, ezt meg ültesse el. Természetesen kapva kapott az alkalmon. 🙂 Persze nem nőtt ki belőle egyből semmi, de cserébe láttunk hatalmas bambuszrügyeket.

A második kör uborkát a templom előtt ülve ették meg, és egy helyes kínai kislány is odasomfordált hozzájuk időközben.

Én lefotóztam a kislányt, mert tényleg kis helyes volt és a ruhája meg! 🙂 Persze a szülei örültek és egyből ők is fotózkodni kezdtek velünk, amit most annyira nem bántunk. Még Barni is mondta a végén, hogy tetszett neki a kislány. 🙂

Az uborka elmajszolása után elindultunk kifelé. Kint a parkolóban játszottak a fiúk, míg vártuk a sofőrt.

A faluban aztán elkezdődött az ebédvadászat. Én még LingYan-nál megkívántam a pirított tésztát. A parkolóban árulták egy nagy wokból de nem volt bizalmam benne. Kis nehézségek árán sikerült egy “B” kategóriás éttermet találni ahol volt rizstészta és Barni örömére rák is. Persze azért nem ájultunk el az ételtől, összességében nem volt rossz, kifejezetten jobb, mint a tegnapiak és jól is laktunk.

Ebéd után próbáltunk aludni egy kicsit a szálláson, de csak Barninak sikerült pihennie, Ricsi szórakoztatott minket, felnőtteket. 4 órakor úgy döntöttünk, felébresztjük Barnit és elindulunk a délutáni túránkra. A délutáni séta egy kevésbé kiépített részen volt, a bejáratnál míg Peti megvette a jegyeket, addig egy kislány odajött hozzánk és különböző formára hajtogatott lufijait a fiúknak ajándékozta. Ricsi még egy ölelést is kapott tőle.

Befelé egy lehetetlen színű mesterséges tóba botlottunk. Tuti hogy színezték a vizet.

Egy másik kis sziklamélyedésben vízfüggöny hullott alá a falról. Persze ez se volt igazi, egy lukacsos slag volt jól eldugva a szikla mögé…

A park két hegyoldal között húzódott és az út végig felfelé vezetett. Kezdtünk elszomorodni, hogy egy telejsen mesterséges, mű, megcsinált helyre jöttünk, de szerencsére ez később változott. Az útszalkasz első fele után a terület bal oldalán óriási csúszdára bukkantunk.

A fiúkat innentől ez vitte előre, hogy lecsúszhassanak rajta. Érdekes egyébként, hogy adott ez a fantasztikus természeti adottságokkal rendelkező terület és alig volt itt ember.

Egyrészt az alacsony belépődíj, másrészt a kisebb kiépítettség miatt. Mondjuk késő délután is mentünk. Pedig szerintem az egyik legszebb rész volt. Bár itt még nem láttuk az utolsó napi csodákat. 🙂

Utunk során a hegyoldalba vájt picike templomot is megtekintettük és lehetőségünk volt felmászni az egyik csúcsra is.

Sajnos a szemetelés is ámulatra ad okot, hiába vagyunk egy UNESCO világörökségnek nyilvánított nemzeti park közepén 🙁

Szomorú, hogy ezt nem lehet belenevelni az emberekbe itt…. (bár megjegyzem, hogy az előző helyen a kislányra rászólt a nővére, hogy ne dobja el a keksz papírját, és fel is szedte utána, tehát van remény!)

A csúszda irgalmatlan hosszú szakaszon húzódik, megküzdöttünk rendesen mire felértünk a tetejére. Felfele menet több embert láttunk amint csúsznak lefele, mi ezzel ellentétben kihagytuk a dolgot, mert a csúszda le volt zárva és ugyan mi be tudtunk volna mászni, de a gyerekeket nem tudtuk volna biztonságosan beadogatni egymásnak, így kihagytuk. Többet ér a biztonságunk.

Azért persze így sem volt rossz, Barni ugyan szomorkodott picit, viszonylag hamar meg is vígasztalódott amiben pár kocka csoki is segítette. Időközben a sofőr felhívott minket, hol vagyunk, mert kezdett sötétedni és a parkban nem volt világítás. A sofőr nem ismer minket! Barni hátizsákjában gondosan bepakolva ott volt a zseblámpa ilyen esetekre, no meg nálunk is volt telefon, ami használható elemlámpaként. 🙂 Lent már várt minket a sofőr, bejött elénk a parkba, aranyos volt, aggódott. 🙂 A kijáratig még belebotlottunk egy játszótérbe. Futtában megmászta Barni az egyik hálós mászókát.

Az autóban nagyon tanakodtunk, hol vacsorázzunk, végül Peti a szállás konyhájában szervezte meg a vacsoránkat. Ez jó volt, mert nem kellett elmenni már semerre éttermet vadászni. Valószínüleg nem lehetett teljesen legális a dolog, mert az ablaktalan pincében voltak asztalok egy jókedélyű társasággal, fix menü volt baráti áron és a szállásadóink a saját konyhájukban főztek.

Ugyanakkor nekem nem igazán ízlett az étel (ellenben nekem messze jobban ízlett mint bármi eddig itt a hegyek között és Barni is lelkesedett a kagylóért, Ricsi pedig a párolt jégcsapretekért), valamint vacsora közben fedeztem fel egy a vállamba fúródott kullancsot. Kiszedtük rendben, de ez teljesen beárnyékolta az estém. A kullancs-csípés elleni oltásomat még kiköltözésünk előtt kaptuk meg, de már frissíteni kellett volna. Reméljük nem lesz baj belőle, végülis időben kiszedtük.

Ennek örömére mindkét fiút és persze Petit is (így három!) átvizsgáltam nincs-e bennük is. Megúszták!

Este a vacsora és a kullancs végeztével megfürödtünk, volna! De aznap a melegvíz hamar elfogyott, ezért a fürdés kimaradt. Lefekvés előtt azért még hancúroztak egy jót a fiúk, aztán alvás mert ez jó kis tartalmas napra sikeredett! 🙂