Jól bevált és kedvelt vidékünkre, Moganshanra, pontosabban a Moganshan lábánál fekvű Xiwuli faluba látogattunk a munka ünnepek alatt. Május elsején indultunk. A buszjegyeket Peti jó előre megvette. Korán indultunk, fél hétkor már szálltunk be a taxiba ami vitt minket a buszállomásra. A pályaudvar tömve volt, az embereke mint a heringek sodródtak, sodorták egymást. Egy viszonylag félreeső helyen vártunk Petire amíg kiderítette honnan indul a buszunk.

Mind fáradtak voltunk, Ricsi a karomban aludt, Barni pedig a lábam mellett kókadozott szegény, később cseréltek. Előző nap fejfájással érkezett haza az oviból és volt egy kis hőemelkedése is, ami nem annyira múlt el másnapra. Napszúrást kaphatott az udvari játék közben a hirtelen jött melegben.

Peti szerencsére hamar megkerült és beálltunk/beültünk a buszra várók sorába. Négy óra zötykölődés (általában három órás az út, de ünnep révén mindenki utazott, így jó kis dugó volt több helyen az autópályán) után megérkeztünk Deqingbe.

Itt már minket (meg bárki mást is) a kisbuszos sofőrök, akik versengtek az utasokért. Az egyikkel gyorsan meg is egyeztünk, majd Peti megint elrohant megvenni a visszafelé szóló jegyünket. Persze itt is sor volt, hiszen mindenki utazik 🙂

A kisbusz kedvesen zötykölődött a kanyargós, szűk utakon, majd óriási tömegre érkeztünk meg a kedves kis faluba. Épp egy esküvő végét sikerült elcsípni, nem is tudott továbbmenni a busz a falu végéig, onnan már eltoltuk a bőröndöket a szállásra.

Az ebédidőt már lekéstük, persze csináltak volna a kedvünkért enni, de nem volt rá szükség, volt nálunk szokás szerint kiskifli, gyümölcs, nem maradtunk éhesek.

Kicsit sétálgattunk a faluban, követ dobáltunk a patakba, és ámultunk az építkezéseken. Nagyon beindult itt az élet, amióta nem jártunk erre (másfél éve voltunk utoljára). Lassan teljesen beépítik a szabad területeket. Aztán még tovább, még tovább. (Még szerencse, hogy a bambusz utat tör magának, nem olyan könnyű kiírtani…)

A szállásra visszatérve rendeltünk vacsorát. Míg vártuk a hamit, Ricsi kipróbálta a gördeszkázást, Barni pedig bőszen rajzolgatott, hajtogatott.

A szokásos, isteni finom ételeket kaptuk, bár ezúttal már kifejezetten azt rendelt az ember a kétnyelvű étlapról amit szeretett volna, nem fix menü volt, nagyon beindult az üzlet!

Első körben azért a háziakra bíztuk a választást. Kaptunk savanyú-csípős krumplit, paradicsomos tojást, édes-pirított oldalas husit, karfiolt fafülegombával és persze rizst. Isteni volt, mint mindig.

Ezek után nem lehetett gond az alvással. Vagy mégis? Nos, Peti tudna mesélni, mivel Ricsi nem igazán hagyta aludni, ugyanis a lágy szívü apa mellénk vette a nagyágyba a kis gazfickót. Ott meg miért aludna el, hiszen nem ezt szokta meg. Tehát adig szórakoztatta az apját, míg elég nyűgös nem lett egy kis éjszakai szirénázáshoz. 🙂 Ezt leszámítva a magam nevében mondhatom, hogy jól aludtam. Barni se rosszul. A család másik két tagja viszont kevésbé. 🙂