Azt terveztük, bemegyünk a városba a gyerekruhapiacra Barninak gumicsizmát és esőkabátot + pár egyéb cuccot venni. Hogy ez miért hiúsult meg, és mi látható az alábbi képen? Mindjárt kiderül, kattintás után 🙂

Nos tehát Barni sokáig alukált a délután, fél öt körül méltóztatott felkelni. Uzsonna közben ment a szokásos rutin – skype a nagyival/dédivel, Andi közben a konyhában tevékenykedik, előkészül a kenyérsütéshez. A krumplis kenyeret szeretjük, mert az puhább, meg itt alapból csak vacak kenyeret kapni vagy drágát (vagy mindkettőt egyszerre), így kb. minden második nap sül egy fincsiházi kenyér.

Már bőven 5 múlt, mire befejeztük az uzsit, mondtam is Andinak, hogy majd este süsse meg a kenyeret, ne most húzzuk az időt, irány a város. Egyetértett, így is lett, kis készülődés után elindultunk.

Többféle busz is jó, de most a zuhogó eső miatt inkább megvártuk azt, amelyik a ruhapiac bejárata előtt van a végállomása, ne kelljen tocsogni. 5 perc várakozás után jött is a busz, Barni békésen eljátszogatott a közel fél órás úton, a buszvezető nem kapkodta el a dolgot. A végállomás előtt egy megállóval Andi ijedten rámnéz, és megkérdi:

Te elzártad a krumplit?

Izé, hát én nem. Ő sem. Ez egy kis 2 literes tejforraló egy liter vízzel, pár szem krumplival, a legkisebb gázégőn (ami viszont 3x akkora teljesítményű mint az otthoni), immár kb. közel egy órája rotyogva az üres lakásban. Jaj.

Andin mutatkoznak némi pánikjelek, szóval igyekszem nyugodt maradni. Le a buszról, be az első taxiba, irány haza, közben jár az agyam, hogy mit is lehetne csinálni… Mondom a taxisnak a címet, megkérdi, hogy ha a közeli alagúton megy az jó lesz-e. Mondom hogy persze, és hozzáteszem hogy siessen amennyire tud, mert vészhelyzet van.

No, hát illett volna odafigyelni jobban, túlságosan pörgött az agyam, mert egyből belefutottunk egy 8 perces alig jutunk előre típusú dugóba – a belvárosi alagutat mondta ugyanis a fickó. Legalább arra jó volt, hogy közben végiggondoltam a lehetőségeket: A szomszéd számát nem tudom, és már lehet hazamentek Koreába amúgy is. Tudakozót nem tudom, tűzoltóságot szintén nem, mit tegyek? Megvan, felhívom Betty-t, az ingatlanügynököt.

Hívom, nem veszi fel. Szerencsére fél perc múlva visszahív. Elmondom mi a helyzet, persze a stresszhelyzet miatt nem jut eszembe angolul a tűzhely (se kínaiul), így a sütőről beszélek, mondom, hogy bent hagytunk valamit, vészhelyzet van, kérem hívja fel a lakópark központi szolgálatát, és kérje meg őket, hogy menjenek be a lakásba, zárják el, félek tűz lesz. SMS-ben átküldöm az ajtó nyitókódját (milyen hasznos is, ha nem kulccsal hanem kóddal nyílik a lakás…). OK, OK intézi.

Közben toporgunk az alagútban a dugóban, tíz perc eltelt. Szerencsére van térerő, SMS Betty-től. Kérdi mi a baj. Mi??? Ezt most hogy? Felhívom, elmondom, hogy a gázon maradt az étel, nem vagyunk otthon, félünk, hogy kigyullad. Leesik neki a probléma, ja hogy nem vagyunk otthon! Mondja, hogy a building management ott van az ajtónk előtt, de nem mehet be felhatalmazás nélkül. Mondom, hogy minden létező felhatalmazást megadok, csak menjenek be, le ne égjen a lakás.

Közben kiérünk végre az alagútból és a dugóból. Andi jól tartja magát, bár néha ijesztő az arca. Barnabás nem igazán fogja fel a helyzet komolyságát, de őt épp ezért szeretjük 🙂 A taxiban mindketten erős égett szagot érzünk – érdekes dolgokat tud művelni az ember agya 🙂 Sofőrünk hihetetlen nyugalommal araszol a szélső sávban, hármasból indul a lámpáknál, stb. Ritka az ilyen nyugodt sofőr itt Kínában, és általában nagyon örülnék neki, de most valahogy nem dob fel…

20 perc telt el a visszafordulás óta, 80 perce a tűzön a lábos. Lassan hazaérünk hála istennek, természetesen minden létező piros lámpát elkapunk. Felhívom Betty-t, kérdem mi a helyzet. Mondja, hogy a füstjelző nem riasztott be, a building management intézkedik. “Intézkedik” – akármit is jelentsen ez. Már látom a házunkat, nincs gomolygó füst – egy jó jel, kicsit megnyugszunk 🙂

Végre megérkezünk, Andi Barnival előreszalad, én kifizetem a belassult taxist – aprót adok, hogy ne kelljen várnom a visszajáróra. 🙂 A házunk fele futva leelőzök két viszonylag aggodalmas arcú gyorsan sétáló egyenruhás fickót, közben utolérem Andiékat.

A két egyenruhás fickó is a házunkba jön. Érdekes, mit keresnek ők itt most? Mégis gond van?

Várunk, várunk, várunk, hosszú másodpercek. Végre jön a lift, a mélygarázsból. Beszállunk a két nő mellé, aki feljön, akik furcsállva nézik, az egyenruhásokat. Valami hasonló párbeszéd zajlik le:

Nő: Valami gond van?
Egyenruhás: Lehetséges tűzeset van.
Nő: Hol, a tizenegyediken (azt a gombot nyomta meg a szaki a liftben)? Fölötte lakunk!!!
Én: Igen, 11-ik emelet, nálunk van gond.
Egyenruhás: Maguknál?
Nő: – valamit hadovál, gondolom aggódik, hogy leégetem a lakásukat.
Nő: (az Egyenruhásnak) Maga szerint értik amit mondok?

Totál káosz, de most nem fogok leállni vitázni vagy magyarázkodni. Így is túl sokat lifteztünk, mert  megállt az ötödiken és a nyolcadikon is, pedig sose csinál ilyet. Aztán csak felérünk.

Kirohanok az ajtón, a folyosón enyhe füstszag és két világoskék ruhás szaki toporog az ajtónk előtt. Beütöm a kódot, bemegyek – büdös van, de nincs füst, a konyhában a gáz nem ég, minden úgy van, ahogy otthagytuk, az edény a tűzhelyen forró, de még rajta a fedő. Benne ez a látvány fogad:

A fedő belső oldalán vastag fekete égésréteg. Megnyugszom, elköldöm a szakikat, hogy nincs semmi gond, ők még a lelkemre kötik, hogy változtassam meg az ajtókódot mihamarabb és elmennek. Közben összeáll a kép. Mi történt tehát?

• A krumpli tényleg ott maradt a tűzön, de szerencsére rajta volt a fedő. Valószínüleg ez mentett meg minket egy komolyabb tűzesettől, hiszen nem volt elég oxigén az égéshez egy idő után
• A gáz nem tudom mitől aludt ki, de lehet van benne valami biztonsági kapcsoló. Ugyanez az égő néha elalszik magától főzés közben, ezt már korábban is tapasztaltuk. A pontos ok rejtély, de nagyon nagy szerencse jelen esetben.
• A tűzjelző valóban nem riasztott be, mert nem volt füst, se tűz.

A kínaiak problémamegoldóképességének teljes hiánya itt is visszaköszönt. Miért is?

1. Betty a hívásom után egyből hívta a szakikat, akik cirka 10 perc alatt oda is értek a lakáshoz. Gondolom azt hitték csak valami gondom van a konyhai berendezéssel (ezt támasztja alá a szerszámosláda is amit magukkal cipeltek). Közben szembesültek vele, hogy én nem vagyok otthon. Ennek folyományaként ott álltak az ajtó előtt (az egyértelmű füstzszagban!!!) és gondolom közben szóltak a felettesüknek, hogy mit tegyenek. Az egyiküknek se jutott eszébe, hogy hívja a tűzoltókat, vagy akár csak előkészítsék az amúgy minden emeleten megtalálható 3 tűzoltókészülék egyikét. Ott toporogtak az ajtó előtt, várva az utasításra.
2. Az információ valahogy visszajutott Bettyhez – gondolom nagyjából csak annyi, hogy nem tudnak bejutni a lakásba a szakik. Erre ő írt nekem SMS-t, hogy mi a baj.
3. Miután neki is letisztázódott, hogy az a baj, hogy nem vagyok otthon, hívta ismét a házkezelőt, ezúttal biztosítva őket arról, hogy megadom a felhatalmazást, hogy bemenjenek a lakásba.
4. Vették az adást, és ennek megfelelően elindult a főnök a lakáshoz, hogy beengedje a szakikat, hiszen a felhatalmazást ő kapta meg, biztosan szigorú szabályzat van, ki és mikor mehet be a lakásokba. Úgy látszik a lehetséges tűzeset nem tartozik az azonnal elhárítandó és szabályokat felülíró események közé.
5. A lakóparkkezelő bürokratikus gépezetének tehát pontosan addig tartott eljutni addig, hogy benyitnak a lakásomba, mint amennyi idő alatt mi hazaértünk a taxissal, akinek megalszik a szájában a tej. Nagyjából fél óra.

Tanulság? Egyrészt csak akkor állunk neki kenyérsütésnek, ha biztosan nem megyünk sehova. Másrészt pedig egy újabb megerősítés, hogy a kínaiak problémamegoldó készsége és rugalmassága váratlanul megoldandó helyzetek esetén erősen csapnivaló. Tisztelet a kivételnek. Olyasmi, mint a felhúzható kis játékkatona, ami mindenen átmegy, amin át tud lépni, de ha falnak ütközik, akkor addig toporog egy helyben, amíg valaki meg nem fogja és arrébb nem rakja fél méterrel.

Mivel a történtek után főzni nem volt kedvünk, lementünk inkább kajálni – mint kiderült a szomszéd épületben az eddig ki nem próbált kajálda egy nagyon hangulatos és olcsó japán kocsma japán tulajjal. Finom és kellemes. Mire hazaértünk, már a füstszag is nagyjából kiment a lakásból. Meleg helyzet volt, innentől jobban figyelünk. Amúgy még szerencse, hogy a tűzoltóság itt van a szomszéd sarkon 200 méterre, így ha a társasházkezelőn múlik akár már egy órán belül is kiérhetnek.  😀 Én mindenesetre most elmentem a telefonszámukat…