Még az első felfedezős bejegyzéskor megígértem, hogy a környék külső gyűrűn túli részére visszamegyek körülnézni. Ezt a részt Kangqiao-nak hívják, és a tegnapi eső utáni kellemes és hűvös időben indultam neki ma a felfedezésének ebéd után. Most szólok – érdekes volt, sok kép készült, így a beszámoló is hosszú lesz.
Hasonló jellegű kellemes vidékies részre számítottam, mint Sunqiao környékén – ez végül részben be is jött.
Indulás előtt még felpumpáltam a kerekeket, majd átállítottam a kormény dőlésszögét és a csengő pozíciójat a kormányon (hogy a markoaltról kézelvétel nélkül tudjak csengetni, mint a másik bicajomon). Előbbi a komfort-, utóbbi a biztonságérzetemet növelte a sokszorosára. Mehetünk!
Azonban először keresztül kellett jutnom a belső, középső és külső gyűrűkön. Adta volna magát, hogy a Hunan road-on menjek végig, mint a házunk mellett induló legrövidebb odavezető út, de aztán inkább kis kerülővel A Jinxiu road-on indultam neki – ugyanis a Hunan-on egy szakaszon járdára felvezetett bicajút van, amit nem szeretek.
Annak, hogy a Jinxiu road-on indultam el, volt egy másik feltétele is. Ugyanis tavaly ez az út még a házunktól olyan jó öt kilomtérre, még a középső gyűrű előtt egy falban ért véget. Tegnap az IKEA-ba buszozás közben azonban láttam, hogy az út már a külső gyűrűn túlra is megépült, hiszen ezen mentünk végig a busszal. 🙂
A Jinxiu road – ahogy a neve is mondja – még mindig gyönyörű, fákkal, bokrokkal szegélyezett, és példás bicajút fut rajta végig. Kellemes volt, pláne hátszélben, jól esett ebéd után kicsit kimozogni magamból a tunyaságot – itt is mentem az egész út leggyorsabb részidejét 🙂
Először a középső gyűrűt kereszteztem, ahol az út bal oldalán a pudongi óriáskönyvtár és a politikai továbbképző egyetem (vagy valami hasonló) + persze pár nagyon exkluzív klub van a politikus uraknak. Ezekről legközelebb lesz kép. A jobb oldalon -mi más- masszív lakóparkok változatos stílusban.
Aztán a Media Markt-ot elhagyva kiderült, miért nem volt itt még kész az út – ugyanis egy hidat kellett építeni, hogy a Chuanyang folyót keresztezze, amin amúgy nem csekély hajóforgalom is zajlott. A folyó mentén – legalább egy kisebb szakaszon – láttam sétámnyt is, így egyszer majd lekanyarodok arra is. A google térképen amúgy a hídnak, és az útnak egyelőre még nyoma sincs, így bizonyos értelemben máris fel nem térképezett területen haladtam tova 🙂
Nemsokára a középső gyűrűhöz is elértem, ami mindig élmény – negatív. Ennyire embertelen léptékű és élhetetlennek tűnő környéket nem sokat ismerek Shanghaiban. De nem panaszkodom, mert valószínűleg ennek a bejegyzésnek a megírásához is innen jön az áram. Mondjuk most legalább a levegő tiszta volt, jól látszott minden vezeték :-S
Folytatótott a Jinxiu út kifelé – erre még busszal se jártam korábban. Forgalom semmi, látvány se sok. Ilyen helyeken mindig jár az agyam és fogalmazom meg magamban a blogra írandó körítéseket és gondolatokat – amiknek aztán persze a nagy részét bőven elfelejtem mire hazaérek. De hát mégse fogok nekiállni jegyzetelni, elvégre sportolni jöttem. 🙂
Jobbra tőlem olyan lezárt útkezdemény, amilyen korábban ez az út is volt, amin épp haladok… Lehet tippelni a fal mögött látható házak sorsára – szerintem nem áll előttük fényes jövő sajnos.
Aztán végre elértem a külső gyűrűt is – ez itt dél felé van a házunkhoz a legközelebb, így még csak nyolc kilométerre voltam otthonról. Felüljáróval kereszteztük a külső gyűrűt – bicajút még nem volt. Ez se marad így sokáig, a már kész autóforgalmi híd mindkét oldalán már épült a két sávos bicajos-gyalogos felüljáró.
Az építkezésről eszembe jutott egy érdekes sztori: A munkahelyemen egyik napról a másikra lezárták a bicajtároló (teteje van, oldala nincs) harmadát szalagokkal. Mire aznak végeztem, már piros fapalánkokkal körbe is határolták és lezárták. Csodálkoztam mi lehet, talán zárható bicajtároló épül? Hát nem. A parkoló egy része alatt építőmunkálatokat végeznek – és a szabad ég alatt álló bicajtároló lett a munkások szálláshelye, telepakolták emeletes ágyakkal és szekrényekkel. Többen hozták a feleségeiket is, így terjeng a kajailalt és egyre csak sorakoznak a száradó zoknik és alsógatyák a bicajtároló többi részében – így nehéz hova lakatolni a gépet. Jó persze, ilyenkor májusban már ritkán van 18 foknál hidegebb este is, de azért mégis… Ez amúgy tipikus megoldás, az utcánkban nemrég bezárt egy étterem, és kicsivel később megjelentek bent a paplanok és a koszos zoknik. Ide sem hajléktalanok költöztek be, hanem az új bérlőnek az átalakítást végző munkásokat szállásolták el a munkálatok idejére. Gondolom örülnek neki, hiszen úgyis pár ezer kilométerre laknak Shanghaitól, legalább nem kell a szállásra költeni…
Na de vissza a témához… Amint átértem a külső gyűrűn, az első adandó alkalommal lekanyarodtam balra Kangqiao felé, mert már nagyon elegem volt a soksávos sugárutakból.
A környék továbbra is inkább ipari jellegű volt, de azért mégis más így, mint egy nagy út szélén haladni a kocsik mellett. Megtaláltam az “AGY” cég telephelyét is. Nem akarom tudni mit gyártanak.
Aztán kereszteztem egy nagyobb utcát és gyökeresen megváltozott a táj. Először focipályák mindkét oldalon, majd gondosan manikűrözött gyep, nagy parkos lakókertek és sajnos a kellemesnél nagyobb forgalom.
Belestem a kerítések mögé is egy picit. Utcán játszó gyerekek, sok külföldi, angol nyelvű táblák.
Aztán átnéztem a meglepően tiszta vízű csatorna túloldalára, és megakadt a szemem a kis fekete oszlopokon.
Egy igazi buborék közepébe csöppentem. Buboréknak azokat a lakóparkokat és környkeket hívjuk, ahol az átlagnál jóval több külföldi lakik, és ennek megfelelően ők válnak az elsőszámú kiszolgálandó célközönséggé. Előkerülnek a kerítések – vagy a mozgásérzékelők, a kifejezetten külföldiekre specializált szolgáltatóegységek. Aztán jött a következő bizonyíték, hogy egy buborék közepén haladok át éppen:
Mert mi is történik egy ilyen buborékban? Reggel megjelenik a sofőr, elviszi apukát a gyárba/munkahelyre. Aztán a gyerkőcök felkerekednek -általában az iskolabusszal- a pár utcára levő, az család eredeti lakhelyéül szolgáló ország tanítási rendjének megfelelő képzést nyújtó iskolába. Otthon marad az anyuka – és egy vagy több Ayi. Anyuka elmegy bevásárolni az adott ország élelmiszereit bőségesen kínáló közeli expat-közértbe, majd különféle foglalkozásokkal tölti a napot, amíg a család többi része hazaér. Aztán másnap kezdődik előlről.
Most nagyon általánosítottam, de a lényeg egy: Gond nélkül le lehet ilyen helyeken élni akár több évet is úgy, hogy közben nem is érzed, látod, érzékeled, hogy Kínában vagy. És gondolom ez is a cél, hiszen nem mindenki azért jön Kínába mint mi, mert szeretne, hanem azért mert muszáj. Ezt nincs miért elítélni, ízlések és pofonok. Nekem furcsa, ha valaki nem kíváncsi az országra és emberekre akikkel együtt él és inkább bezárkózik a saját kis komfortzónájába – de minden ember máshol és máshogy érzi jól magát, szíve joga.
Mindenesetre buborék van a mi lakásunk környékén is elég, én nem ezért jöttem. Mentem is tovább gyorsan. Egy hídon áthaladva épp egy robogóst igazoltatott három rendőr. Csináltam egy lesifotót, pont betakart egy másik motoros a képbe.
Itt kezdett el igazán motoszkálni a fejemben, hogy kéne egy sisakra örzíthető fejkamera – hiszen azzal sokkal egyszerűbb lenne olyan pillanatokan lekapnom, amiket zsebből előkaparandó fényképezőgéppel nagyon nehéz – nem is beszélve a videókról… ez a gondolat azóta se hagy nyugodni.
Aztán a hidat keresztezve megszűnt a buborék és egy kellemes kis részre tévedtem, kis házakkal és cégekkel. Semmi különös vagy szép, de mégis jólesett a mesterséges műkörnyezet után.
Csináltam pár teljesen jellegtelen képet csak a hangulat átadására – mi is van ott, ahol senki nem fényképezne.
Aztán egyszer csak felém került egy pár sín – amit először a maglevnek véltem, de aztán esezmbe jutott, hogy az tőlünk északra fut. Mi lehet ez? Aztán rájöttem… metró!
A környéken minden figyelem a metróra irányult és a tőlem pár száz méterre északra futó hármas gyűrűre. A toldozott-foldozott aszfaltú kis utacska, amin haladtam, olyan volt, mint amiről örökre megfeledkeztek. És épp ez volt benne a szép. Beékelődve a metró, az autópálya és a lakóparkok közé valami kis emberi, ahol a nénike épp a saját kis veteményét gondozta az elhagyott házikó mögött.
A madárcsicsergés hamarosan a cölöpverő gépek hangjával keveredett, ami visszazökkentette a tudatba, hogy még mindig a világ egyik legnagyobb városában vagyok.
És ki tudja, lehet erről a kis utacskáról egyáltalán nem feledkeztek ám meg, és már óriási fejlesztési tervek része.
Itt minden annyira gyorsan és hirtelen változik, hogy lehet pár hónap múlva már nem térhetek ide vissza többet, mert esetleg valami hasonló épül a helyére:
Megint egy főutat kereszteztem amiről gyorsan lemenekültem egy elbarikádozott útra – nem volt nehéz, csak ki kellett kerülni két betontömböt. Talán még jobb lett az út, mint eddig volt, a régi keveredett az újjal:
Persze Shanghai esetében mindig kérdéses, mit is jelent a “régi”. A fenti képen látható út egy picike kis hidacskán vezetett tovább. A hídon -mint mindegyiken- kis táblán az építés dátuma: 2008.
Tény ami tény, a kínaiak nagyon értenek hozzá, hogy építsenek olyat (házat, utat, autót, bármit), ami már 4-5 év után legalább 20 évesnek néz ki.
Nem mondom, kellemes környék akár lakni is, de jelenleg fél óra busszal a legközelebbi metrómegálló – és ha megépül a 16-os vonal, az is csak a tőlünk egy megállóval kijjebbi csomóponthoz visz majd el.
Innen hirtelen babapopsi simaságú út közeledett – aminek nagyon örültem, de igyekeztem nem gondolni arra, hova vihet. Sokan sétáltak itt a csatornák mentén, egy rakás tizenéves kacsázott kövekkel, mások piknikről tértek hazafelé.
Aztán persze bekövetkezett amitől féltem, és nemsokára ismét egy már unalomig ismert 70×16 sávos (vagy ki tudja), ki tudja hova vezető, gyér forgalmú főútra jutottam ki. Már délután három felé járt – és bár volt még mit felfedezni az út túloldalán, úgy gondoltam ez máskorra marad, ideje elindulni hazafele. Le is tértem az első adandó mellékútra. Micsoda különbség!
Annyira belelkesültem, hogy az első adandó alkalommal még kisebb útra kanyarodtam tovább. Ugyanis a mellékútról egy másik még kisebb mellékút ágazott le, ami gyönyörű volt. Lám, a kínaiak is tudnak figyelni a környezetükre.
Persze ez a környék túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen – zsákutca volt, és abban végződött, amiben itt többségében a zsákutcák szoktak:
Visszakanyarodtam az első adandó hazafelé irányuló főbb útra, ahol járt busz is, és még valami egészen érdekes, amiből háturolól nagyrészt csak egy barna felhő látszott:
Természetesen muszáj volt megelőznöm – nem volt annyira nehéz:
Aztán kereszteztem az épülő metró vonalát, és hirtelen az út megtelt élettel. Szó szerint. Mindkét oldalon fiatalok tucatjai sétáltak, ettek, beszélgettek. Rengetegen voltak, mindenki 20-30 éves kor között, és látszott rajtuk, hogy vidékről jöttek. A legtöbben egy épületegyütteshez tartottak – vagy onnan jöttek ki. És sokukon volt ugyanolyan egyenruha.
Nem fényképeztem, mert úgysem adta volna vissza az élményt – de óvatosan csináltam egy rövid videót, remélem működik.
És hogy mi is ez? Az, amiről csak a hírekben hallunk. Egy a több száz óriási bentlakásos gyárból, ahova vidékről jönnek fel a munkások ezrei a jó fizetés és szebb élet reményében. Itt a város végén, mindentől távol dolgoznak – és laknak- a gyár mellett. A szabadnapon pedig az elérhető legjobb program ez – a közeli éttermekbe, üzletekbe kisétálni és együtt eltölteni az időt – meg elkölteni egy kicsit a nehéz szalagmunkával keresett pénzből. Sokan voltak akik szemmel láthatólag egy pár voltak – ugyanolyan egyenruhában, tehát itt ismerkedhettek össze. És jó pár száz méteren csak a gyár és a hozzátartozó lakóépületek voltak az út szélén. Sajnos a gyár nevét nem jegyeztem fel – de valószínüleg úgyse mondana semmit. Viszont biztos, hogy valamilyen szinten már kapcsolatban kerültél egy olyan termékkel, kedves olvasó, ami itt készült.
Így is élnek tehát emberek. Mindössze egy kilométerrel tovább ugyanazon az úton ismét visszajutottam egy másik életmódba és életminőségbe: a buborékba. Illetve a buborékot határoló üzletsorba.
Természetesen azért senki se olyan hülye, hogy úgy költözzön ki a világ végére, hogy ott nincs semmi. Itt is volt egy egész üzletközpontnyi speciális élelmiszerbolt és étterem, szépen zászlócskákkal jelölve a földrajzi illetékességet. Egy ausztrál étterem (ott mit adhatnak?) és egy amerikai hamburgeres között itt például egy afféle lacikonyha volt – “Frank és Edward kolbászboltja”. Soha még csak hasonlót se láttam a városban.
Edward úgy látszik kiszállt az üzletből, mert a neve gondosan le volt festve a cégéren. 🙂 Kíváncsi vagyok Edward vagy Frank volt a kínai üzlettárs a vegyesvállalatban 🙂
Jólesett volna egy kis sült kolbi a nagy tekerés után, de csak 10Y volt nálam, abból meg biztos nem kapok ilyet. Mentem hát tovább…
Hamarosan ismét kiértem a buborékból és Kangqiao-ból is.Ráfordultam az egyenesen hazavezető Hunan road-ra, ami az idevezető úthoz hasonlóan keresztülvisz mindhárom gyűrűn egészen hazáig, elhaladva az IKEA előtt is, ahol tegnap voltunk 🙂
A Hunan road arról “híres”, hogy véggi autókereskedések vannak mellette. A belsőbb részeken Lexus, Mercedes, Audi és egyéb luxusmárkák, itt a külsőbb szakaszokon viszont a kínai gyártmányok is megférnek, mint például a Foton:
Megálltam egy pillanatra tanulmányozni az árakat:
- Foton 320i (a piros) 35500Y, azaz kb. 1 300 000Ft
- Foton 520i (a fekete) 42900Y, azaz kb. 1 600 000Ft